Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Panyi Zita: Társas játék (részlet)
Panyi Zita • Társas játék 69 A fehér ládával messze a bejárattól parkoltak le. Keresztanya, annak a férje, anya, nagymama és a kislány. Tetszenek neki a keskeny, poros utak a nagy sírkövek között. Élvezi, amint lakkbőrös szandálja műanyag szélével kipiszkálja a földbe fordult sík kavicsokat. Rajzolgat is cipője orrával. Ha olykor elengedik a kezét, csendben mászkál. Kicsit megilletődött, azt mondták neki, itt illik csendben lenni. Keresztanya és nagymama egymást támogatva keresnek valami feliratot. Egyikük már erősen biceg. Másikuk karjára fűzve sárga, műanyag vödör inog, az alját kevés vízzel töltötték meg, virágcsokrot állítottak bele. A kislánynak jobban tetszenek a felbukkanó gizgazok közti gombocskák. Pár szál pipacsot is talál, majd kisvártatva elszomorodik a gyorsan fonnyadó szirmok láttán. Keresztanyáék megtalálták a feliratot. Most senki nem figyel rá, s ő különösen szép sírra lel. Nagyon ügyes a bácsi, aki idefaragta a mintákat, gondolja. Ekkor eszébe jut, hogy valaki fekszik odalenn. Anyuék egyszer elszólták magukat. Még régen, véletlen. Azt mondták, senki nem marad meg olyan szépnek, mint az életében. A föld alatt mindenféle undok kukacok kúsznak és emberhúst esznek. De hogyan jutnak át a koporsó kemény falán? Átfúrják magukat. Kilógnak a fejből, a szemüvegkeretből?! Iszonyatos! Szegény halottak, sajnálja meg őket a kislány. Biztosan nem veszik észre a kukacok jöttét. Ha észrevennék, még idejében arrébb tudnának mozdulni, vagy valami mást tenni, mondjuk betömni a koporsón keletkezett lyukakat földdel. Mindig új és újabb adag földdel. De miért is nem veszik észre a férgek jöttét? Hát mert nem látnak! A pap bácsi is lecsukta nagyapa szemeit. Ebben a percben elhatározza, ha meghal egyszer, bizony az ő szeme nyitva marad. És meg is mondja mindenkinek, hagyják úgy, ez az ő kívánsága. Mikor eljön az ideje, nagyon erősen fog koncentrálni, hogy nyitva maradjon a szeme. Sikerülni fog. Lassan megnyugszik. Évekkel később, tizenkét évesen lát még valamit. Négerekbe eresztenek golyókat egy fal előtt. A férfiak térdelnek, szemük be van kötözve... Átaludt hónapok, évek hajtsatok! Hurkot kézre, körmöket felvérző földbe föl, föl a hegyre! Göröngyöt kaparva a centikért, mit a besűrült tömeg lentről kimért. Imára fonj ajkam, érte könyörögj, izzadjam cseppjeit helyette kínnak! Mert sűrűn szorosak az indák fojtón porosak és már csak pár ház áll. Nincs lent, jajszó, lakatlan szobák ablakpárkányán faragott szobrok - megnyert ölelések. Denevérszárnyú gyertyaláng az éjben. Szeress Szerető! Ez az emlékezet! Emlékszem! Feketekabátos lépcsőfokokon barnabársony lógófülű kutyácska. Őt valóban láttam. Most tél van. Nem csapdossák egymást a szélben a színes függönyszalagok. Titok a legyek céltalan röpte. A tornyok csak fölmutatnak a hangtalan égre. Élet. Csöndes. Valóságos.
