Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Fried István: "Az író a nagy magányos" (Márai Sándor Babits Mihály egyetemi óráján)
Fried István • „Az író a nagy magányos’ 39 sok tanulsággal szolgálnak. A Tanácsköztársaság heteiben a lelkesedéstől eljut a kiábrándulásig, a haza-menekülésig; ám a legfontosabb hozadéknak az tetszik, hogy megismerkedett írókkal és újságírókkal, testközelben látta a magyar irodalom legjelentősebb képviselőit. Innen tekintve minősíthető jelentékenynek, hogy meglátogatta Babits Mihályt egyetemi óráján. Nem lett még olyan értelemben sem tanítványa, mint az előadásokat lejegyző Fábry Zoltán, feltehetőleg a közelébe sem került. Lehet, hogy ekkor ez volt az egyetlen (közvetlen?) találkozásuk. A riportból kiolvasható, hogy Babits példája számára irányadónak mondható, a népszerű7 előadótól nem annyira irodalomszemléletet igyekezett ellesni, mint költő-magatartást. Az első lelkesedését elveszített zendülő a sosem megtagadott századfordulós modernség költőképzetét vélte fölfedezni a „szomorú” Babitsban, s ez a szomorúság, ez a belső világból fakadó költőiség ráébresztette arra a kibékíthetetlen ellentétre, amely a költészet és a világ között van. Mindezt tekintetbe véve, állapíthatjuk meg, hogy az az újságírói modor, mely mindenáron egy hangulat megjelenítésére törekszik, kevéssé bizonyul alkalmasnak arra, hogy a „főszereplő”, az előadó Babits Mihály karakterisztikumával szolgáljon. Inkább az tetszik ki, miféle megfelelés tulajdonítható Babits egy mondata és személyisége között. Nem kitérőképpen írom le, hogy Márai viszonylag korán ismerkedett meg a Nyugat irodalmával, s az a kiválasztottság-tudat, amely a klasszikus modernség költőit szembeállította azzal a nem szociológiai értelemben vett tömeggel, amelyből kivonultak, a zaklatott életű, (megint leírom) „zendülő” Máraiban is élt, Nietzsche felsőbbrendű emberének némileg közhelyesített átesztétizálásában követni látszott Nyugat-os példaképeit. Valójában Babitsban is ennek a költészetváltozatnak reprezentánsát igyekezett meglátni, s a babitsi példával talán a maga „szembenállását”, osztályából történő dezertálását, „művész-attitüd”-jét érezhette igazolva. Kezdő költőként különféle szerepeket próbált meg, e szerepek „modelljét” Adyban, Babitsban, Kosztolányiban jelölhetjük meg. Az 1918/19-es események azonban olyan erővel zúdultak az irodalmi életbe belépni kívánóra, hogy egy időre felejtették vele a modernség kísérleteit, és lehetőséget kínáltak arra, hogy újságíróként abban az illúzióban ringassa magát, hogy az események részese, szemtanúja, hírhozója. A Babits-előadásról szóló beszámoló eképpen értelmezhető úgy is, mint az újságíró cselekvése, a szellemi élet változásáról adott beszámoló. Csakhogy éppen a magánosság és a szomorúság vezérmotívummá válásával ez az újságcikk túlmutat önmagán, és nem pusztán Babits messze nem derűtől sugárzó portréját vázolja föl, hanem szinte azt látszik sugallni, hogy e történeti időkben a költő (Babits is meg mindazok a fiatalok, akik költőnek hiszik, remélik magukat) a magánossággal és a szomorúsággal védekezik: e lucskos
