Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 3. szám - Fried István: "Az író a nagy magányos" (Márai Sándor Babits Mihály egyetemi óráján)

38

Új Dunatáj • 2005. szeptember

másra nem lelő cselekvés alkot kontrasztot, hanem a különös a szabályossal, a művészi a gyakorlatival áll szemben. Babits beszél, a hallgatóság Babits beszédét beilleszti a szokvány-cselekvésbe: „Egy kövér, pápaszemes szőke lány gyorsan hajol a füzet fölé, s szép szabályos betűkkel rendesen beírja: az író a nagy Magányos.” Az előadás végén megismétlődik mindez: „A pápaszemes, kövér, szőke lány még ír. Féloldalt hajtja a fejét, a tollat egy kicsit megrágja, elgondolkozik, aztán beírja még a füzetbe: »... mert az író mindig egyedül van.«” Ami az előadásban a magatartással erősített értelmezése egy költészetnek, az egyetemi órán megfosztódik a költőiségtől, tanulhatóvá válást imitál, és ezáltal a modernségből átlép az anti-modernségbe. Márai ügyel arra, hogy a kiválasztott alany éppen ellentéte legyen az előadónak, a leány „átlagosságá”-val szemben Babits „komoly, fekete ember, angol bajusza van és választott, sűrű, tömött, fekete haja”. Hangja pedig „szomorú, mint egy verssor.” Az óra befejezéseképpen „Babits egyedül áll a katedrán, összefonja karját és szomorúan néz maga elé. Csakugyan egyedül van.” A csattanós befejezés újságírói fogás, visszahozza a korábban elhangzott mondást, az írói „tanítást” (netán „vallomást”) újólag a magatartással igazolja. Ennek révén hitelesedik az, amit költő Márai a maga vélt vagy valós tapasztalatából hozzáfűz Babits mondatához. Annyit kitérőképpen, hogy a kezdő poéta Márai hangvételeket, tónusokat próbál, nincs még saját hangja, a leginkább a Nyugat szerzőinek alakzatait és formáit imitálja, és viszonylag hamar kísérletezik „kassákos” eszközökkel is Olvasmányai között Rilke és Nietzsche mellett a századfordulós modernség szerzőit lelhetjük meg, az ő lírájukból elvonatkoztatott költő-jelenség leírásához illeszti megfigyeléseit Babits egyetemi órájáról. „Hiszen ha író, egy élet minden szenvedése és elvetélése és lemondása kell hozzá, hogy megismerje azt a kínt, ami az író magánya, ezt megérteni úgy se lehet, csak átélni, megtanulni nem, csak szenvedni benne.”

A talán túlságosan patétikus költészet-elképzelés valójában a zendülő, kereső, tévelygő, nyugtalan Máraié, aki kiszakadván az Apák világából a történelem forgatagába került 1918/19-ben, és belevetette magát az eseményekbe, műfajokat, alakzatokat, magatartásformákat elsajátítván igyekezett föltalálni önnön létezésének vállalható formáját. Csakhogy éppen erről nem volt, nem lehetett semmiféle elképzelése, pusztán annyi, hogy kilépvén az átlag-polgári keretekből íróként, művészként tervezné meg pályáját. 1918/19-es irodalmi/újságírói „termése” tematikailag, az alakzatokat tekintve igen vegyes, inkább csak sejteni lehet a tehetséget, mint állítani. Kritikusként határozottan nyilatkozik meg különféle művekről, érdeklődése Török Gyulától Kassák Lajosig terjed, aligha döntötte el, merre irányíthatja írói lépéseit. A túlságosan gyorsan egymásra toluló történések gyors munkára késztetik, tanuló-„hónapjai”