Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Fried István: "Az író a nagy magányos" (Márai Sándor Babits Mihály egyetemi óráján)
Fried István • „Az író a nagy magányos’ 37 fulladó” Budapestről beszél, de a költő és a megannyi költő-jelölt együttese szinte kiválik a hétköznapokból, az „élet”-ből, s olyan közösséget alkot, amelyet a kollektivitás társadalmától, világától megróható magányosság egyesít. A városból érkező és mintegy a várost képviselő „riporter” belépve a terembe megérzi annak rendkívüli hangulatát, és részese lesz ennek a (paradox módon) magányosság révén létrejött közösségnek. A másik árulkodó tényező, hogy az írás a „fiatalok szomorúságá”-ról emlékezik meg. Igaz, ez a hallgatóságra vonatkozik, de nem felejthetjük, hogy az írás időpontjában Márai még csak 19 esztendős volt, minden tekintetben kezdőnek számított, jóllehet némi ismertségre tett szert írói-újságírói körökben, és utat talál a Nyugathoz is6. A költő-létet még csak próbálta, előbb egy kisvárosban, majd a fővárosban, itt közelebb jutott azokhoz, akiktől költő-magatartást tanulhatott. Mivel ebből a riportból is kitetszhet, hogy Babits egyetemi előadásából mindenekelőtt az írásban több ízben ismételt mondat ragadta meg, ebben vélte fölfedezni a költőt és a költészetet általában jellemzőt. Nemcsak a szomorú fiatalságra, önnön szomorú napjaira tekintett, hanem ilyennek látta a katedráról beszélő poétát is. „Babits szomorúan nézett: a költő idegenül ült a katedrán, ebben a teremben, mint egy vendég, egy művész, akit idezavartak, hogy magyarázza el, ki ő?...” Majd alább: „Babits magyarázza, hogy mi az: írni? A terem pedig figyel. Valami nagy tehetetlenség van abban is, aki magyaráz és azokban is, akik hallgatják. Mintha ezt közel vihetné egy lélek a másik lélekhez, egy író egy nem íróhoz, mintha ezt magyarázni, szétszedni, megmutatni lehetne, mint azt, hogy mint csinálunk egy zongorát. Milyen szomorú ez, ha hallanák.” A két idézet újra viszszavezet a századfordulós modernség költészet/költő-képzetéhez, az író világidegensége, a művész távolsága a beavatatlanoktól nem hidalható át. Az egyetemi előadások művészetesztétikáját ezért véli reménytelen vállalkozásnak az a Márai, aki magát inkább sorolná a művészek, mint a művészetet tanulni vágyók közé. Azt azonban bizonnyal tudatosította, hogy pályájának nemcsak kronológiailag van az elején, hanem aképpen is, hogy még el kell lesnie ennek a tudatosan vállalt, „programos” idegenségnek a rejtélyét. Mivel Babits tanítása az író magányosságáról tanagyagként nem befogadható, az író és a világ nem harmonizál egymással, művész és környezete nem lelhet egymásra. Márai értelmezése szerint (Babitsra hivatkozva) a külső világ nem a művészet tárgya, csupán a belső, „az író mindig egyedül van - mondja Babits, - nem áll a Társ viszonylatában a világgal. Az író egyedül van és benne van a világ. Ami kívül van, a tárgyak, dolgok, emberek, események nem tartoznak hozzá, nincs is mélyebb közük egymáshoz.” Az írásban szerzője párhuzamosan jeleníti meg a teremben találhatókat, az előadó elkülönül, nemcsak azáltal, hogy szavai hangzanak föl, míg hallgatói írnak, azaz nem pusztán a kétféle, látszólag egymásból következő, valójában egy
