Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Fried István: "Az író a nagy magányos" (Márai Sándor Babits Mihály egyetemi óráján)
36 Új Dunatáj • 2005. szeptember meg2, hanem újraközlése is3. Miként Babits egyetemi előadásait is több forrásból ismerjük4. Más kérdés: Márai riportja nem került a kutatás érdeklődésének középpontjába, miként Babits egyetemi előadásainak értelmezésével kapcsolatban is akad még feltárni való. Annyit mindenesetre már előlegezhetek, hogy Márai 1919-es szereplése feltehetőleg az eddigieknél differenciáltabb megítélést igényel. Mert az aligha vitatható, hogy az Apák világa ellen zendülőként belevetette magát a változó események forgatagába, és nem egy olyan újságcikkéről tudunk, amelyből azt következtethetjük, mintha maradéktalanul elfogadta volna a Tanácsköztársaság (művelődés) politikáját. De éppen a Babits Mihály az egyetemen tanúsítja, hogy nem pusztán a bizakodás, az azonosulás hangjait szólaltatta meg, s a költő, a költészet „magányos”-sága ürügyén más eszményeket sem utasított el, és van szeme az 1919. júniusában másutt szóvá nem tett nehézségek iránt (az egyetemi előadás résztvevői „reggel üres teát ittak és kenyeret haraptak hozzá és délben köménymagoslevest esznek majd a menzán és fekete kenyeret, savanyú káposztával”; tágra nyitott szemmel „és üres gyomorral” ülnek a padokban). Ez, miként az írás egésze, nem az akkortájt kötelező optimizmus tanúbizonysága; s amit Márai a költőről és a költészetről ír, sem igen egyeztethető össze azzal, amit a Tanácsköztársaság irányítói a költőtől és költészettől vártak, követeltek. Anélkül, hogy ezt az írást túlértékelném, hangsúlyoznám eltérését a kor átlagpublicisztikájától meg hivatalos irodalomfelfogásától. „Babits a katedrán ült s nézett el a terem fölött, a költők nézésével, akik a semmiben is a mindent látják”: talán nem tévedek, ha századfordulós modernség költészetközpontúságának egy, a közhelyességgel érintkező változatát látom Márai mondatában. Másutt emígy jellemzi Babits Mihályt: „És úgy-e Babits, a Nyugat, az írói kulturáltság, a tudás, ész, hideg és előkelő ötvös tehetség, nagyszerű birkózás a nyelvvel és formával...” Az azonosulás és a távolságtartás között ingadozik a leírás, a talán túlságosan magabiztos, igen fiatal riporter ítélkezik, a Babits-líra és a Nyugat esztétizmusáról mondana véleményt (nem túlságosan eredetit, tehetném hozzá), egyszerre vállalva a kívülről szemlélő helyzetét és a maga költői próbálkozásainak tanulásait. Mert a továbbiakban ugyan a hallgatóság költői ambícióit következtetné ki, de az akkor már verseivel Kosztolányinál jelentkezett, novelláival az Életben bemutatkozott Máraira lehet ismerni5, a sorok közé/mögé rejti a maga költőségét. „Kik ott ülnek, valamennyiének van valami kis köze ahhoz a méreghez, ami az írás. Egy kicsit fertőzöttek mind, még a legszentimentálisabb, a legversikélőbb is közöttük. Valamennyi szeretkezett már egyszer a gyámoltalan tollal és hideglelős dadogó óráik voltak már az írni próbálás előtt.” Több minden árulkodó még ebben az írásban. Akár feltűnőnek is nevezhető, hogy az egyetemi előadót „sziget”-nek minősíti, amely elkülönül a várostól. Ugyan a „hatalmas nyárban kínlódó és
