Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek
22 Űj DUNATÁJ • 2005. SZEPTEMBER Babits azonnal válaszolt, a Nyugat március elsejei számában jelent meg A halhatatlansághalála című pamfletje-esszéje. Az első világháború évei óta szintén a háborút tartotta a legfőbb rossznak, annak a történésnek, aminél rosszabbat nem lehet elképzelni. Pacifista volt? Egyetlen jogos küzdelmet, egyetlen vállalható harcot ismert el: a harc elleni harcot, ahogy arról a Vers a csirkehát mellől című versében írt. Hasonló típusú fogalmazási paradoxonra épült a Halhatatlanság halála című Ignotusnak szóló vitaírása is. Aki azt kívánja, hogy az irodalom mondjon le arról, hogy az idő fölé emelkedjen, aki azt kívánja, hogy irodalom harcos aktualitások szószólójává váljon, az nem kíván mást, mint a halhatatlanság halálát. így lehet egy mondatban összefoglalni Babits írását. Nem utasította el, hogy irodalmi műveknek lehessenek aktuális vonatkozásaik, de lényegüket tekintve aktualitások helyett idealitásokhoz kell eljutniuk. „Az írónak választania kell idő és örökkévalóság, korszerű mondanivalók és örök emberi közt: a kompromisszum mindinkább lehetetlen” - írta 1925-ben, s azóta eltelt évek során újra és újra megfogalmazta ezt a gondolatát. Ezeknek az írásainak sorába tartozott a Halhatatlanság halála. „A magas irodalom presztízse lehanyatlott; még a sznobok is más, korszerűbb sznobságot keresnek az irodalom helyett” - fogalmazta meg most, 1933-ban - ugyancsak többedszerre - irodalmi korszakkritikáját. Babits metafizikus beállítottságú gondolkodó volt a szónak abban az értelmében, hogy nagy és lényeges szellemi instanciákat képzelt el az idő fölött. Az igazságot nem viszonylagosnak és változónak, hanem állandónak és örökérvényűnek gondolta. Úgy gondolta, hogy ha az irodalom politikai harcokba bonyolódik, óhatatlan elveszti metafizikus irányultságát. Elfeledi, hogy nemcsak a napi időszerűségek élete létezik, hanem létezik ennél magasabb, általánosabb szellemi világ. A harcos törekvések a múló, napi érdekek nevében az irodalom halhatatlanságát áldozzák fel. ”A politikai cselekedet aktuális dolog, s mihelyt elveszti aktualitását, a múlté lesz, a történelemé. Ha az irodalom csak a nemzeti cselekvés egy része: akkor az írás is meghal, mint a cselekedet, mely mindig a pillanathoz tapad (...)”- írta. De nem merülhet-e fel ezen a ponton a mindig magasra törekvő metafizikus beállítódás erkölcsi megítélésének kérdése? A harcos követelések ugyanis a konkrétan jelenlévő és megtapasztalható rossz pártolásával vádolhatják meg a távoli igazságra tekintőt. És meg is vádolják: „aki elhallgat, vagy másról beszél, az is az uralkodó rosszat támogatja, és ellenség” - adta valóságos és képzeletbeli ellenfelei szájába a szavakat a tanulmány. Itt, 1933 tavaszán Babits az időben történővel kapcsolatban a nem-beszélést és a bűnösséget még elválaszthatónak tartotta egymástól. Meggyőződése volt, hogy az irodalom benső erkölcse a metafizikailag megjelölhető értékek követésében lakik, és nem kérhető számon rajta a világban megtörténő rossz. Majd az évtized végén megváltozik ez a
