Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek
Kenyeres Zoltán • Párhuzamos történetek 23 meggyőződése, és amikor a Jónás könyvét írja, már ő is összekapcsolja egymással a hallgatást és a bűnösséget.111 Németh Lászlóval és Ignotusszal szemben Babits a Nyugat negyedszázad alatt kialakult és immár megszilárdult képzelet-rendjét (ideológiává rendezett történeti és esztétikai elképzeléseit) védelmezte. Azt a képzelet-rendet, melyet kialakítottak történeti és társadalmi pozíciójukról. Ehhez tartozott hozzá a megelőző félszázad irodalmának bizonyos leértékelése, saját újdonság-értékük fölértékelése, és ehhez tartozott hozzá az irodalom aktualitások fölé emelkedésének, mint az igazi irodalmiság követelményének hangoztatása. A szellemi élet minél távolabbi pontjairól érkeztek bíráló megjegyzések, támadó élű írások, annál pontosabban ki lehetett jelölni a válaszadás irányát és beszédmódját. De mi legyen, ha belülről, a legbelső körből érkezik polemikus kihívás valamely alapvetőnek tekintett kérdéssel kapcsolatban? Ilyen alapvető kérdés volt Ady megítélése végig a 20-as évek folyamán. Babits és a Nyugat végig kiálltak Ady mellett a konzervatív támadásokkal szemben. Amikor ezek végre kezdtek elcsitulni, akkor egyszercsak jött 1929-ben Kosztolányi - a Nyugat belső köréből - és más oldalról ugyan, mint a konzervatívok, de most ő próbálta megrendíteni Ady költői jelentőségét. Babits és a Nyugat természetes mozdulattal elhatárolódott tőle is. Kosztolányi revíziós írása nyílt polémia volt nemcsak Ady költészetével, hanem lényegében avval az egész szimbólumvilággal, melyet a Nyugat maga köré épített. Babits és Kosztolányi között voltak más, mélyen húzódó és messze vezető nézetkülönbségek. Ma már nem könnyű kitapintani azt a kevésbé látható és finomabb választóvonalat, mely Kosztolányi 1933 januárjában megjelent Magamról című írása (a híres homo aestheticus - homo morális fogalompár) és Babits esztétizmusa-eticizmusa között húzódott. Kosztolányi írását legtöbbször úgy olvassa az utókor, mint szárnyaló, szép vallomást a tiszta művészetről. Mint magasrendű pátosszal előadott, már nem is prózai, hanem lírai szöveget. De lehet ezt a csakugyan remekül megírt, lefegyverzően okos kis értekezést másképpen, Babits felől is olvasni. Úgy, mint különvélemény dacos bejelentését avval az irodalomszemlélettel szemben, melyet Babits akkor már évtizedek óta magáénak vallott. Babits homo morális volt, ellenezte a politizáló művészetet, ellenezte az irodalom olyan szerepvállalását, hogy politikai lövészárkokba leszállva vegyen részt aktuális csatározásokban. De az irodalomnak, éppen a tiszta irodalomnak erkölcsi elköteleződést tulajdonított. Már 1912-ben, a Játékfilozófia dialógusaiban azt a dilemmát próbálta körülírni, mely a művészetnek, mint a szellem szabad játékának és egyszersmind valamely magasabb etikai kötöttségnek a felfogása között hullámzik. Létezik-e járható út a modern (irodalmi) gondolkodás számára a filozófiai relativizmuson túl?
