Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek
6 ÚJ ÜUNATÁJ • 2005. SZEPTEMBER érzéki és érzékletes szemlélődést, - gúnyszóvá lett ebben a csodálatosan elvakult és csodálatosan alacsony században, mely tulajdon szellemtelenségét és lelketlenségét gyűlöli benne s az esztéta, aki mindenkor az érzéki és érzékletes teremtő volt, szintén csúfnév, egy puhánynak, egy kákabélű, nyálas, félkegyelműnek a csúfneve. Tudom, hogy a világon és az emberi dolgokon való öntelen elrévülést szavakkal való játéknak minősítik a tett szélhámosai, a népszerűség kis vámszedői, mintha szavakkal játszani nem annyira volna, mint magával az élettel játszani s mintha a szavak nem volnának oroszlánok, melyek már óriásokat is széttéptek. Semmi okom sincs megtagadni hitemet ezekben a mostoha időkben. Az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda. (...) Nem szeretném, ha bátorságnak tekintenék, hogy lándzsát törtem a homo aestheticus mellett, akit mostanában általánosan lenéznek és gyűlölnek. Ezt az ítéletet vissza is kell utasítanom, mert morális ítélet s minden morál merőben idegen lényemtől, meg is vetem. Gyávaság se lett volna, ha nem vállalom azt, amit eddig minden sorommal hirdettem. Rút lett volna. Ezért úgy vallottam, amint vallanom kellett. Homo aestheticus sum.” „Barkohba” A fiatalabb írók a nagy nyugatos nemzedékből többnyire Kosztolányi Dezsőt érezték közel magukhoz: emberileg. Kosztolányi barátságos volt, szívélyes, közvetlen és segítőkész. Benne nem volt semmi görcsösség, kisebbségi érzés, feszültség, nem követelt tiszteletet, mert mindenki akaratlanul is tisztelettel bámulta. Nemcsak nagy író volt, hanem sugárzó egyéniség, aki első látásra lenyűgözte a vele találkozót. Vas István életrajzi regényében a róla szóló fejezetnek azt a címet adta: „Egy olimpuszi isten”. „Ahogy a dolgozószoba ajtajában állt magas - nem, nemcsak: hatalmas testével, már egy fejedelem fogadott. De csak hazatérve mertem tudatosítani, hogy már első percben sem csupán az imponáló megjelenése hatott rám, hanem a szépsége. Tudom, ez furcsa mondat - nekem akkor még furcsábbnak és szemérmetlenebbnek hangzott. Holott persze tudtam, hogy nem fizikai szépsége hat rám, hanem lényének szépsége, de ez a lényeg szép testtartásban és arcvonásokban nyilvánult meg, olyasmiben, amire nem mondhattam egyebet: szép férfi áll előttem.”71 Írói jelentőségét, írói nagyságát senki nem vonta kétségbe, elbűvölő lénye pedig minden irodalmi pozíció nélkül is vonzotta a fiatalabbakat. Vas István azt írta, Babits irodalompolitikai hatalom volt, „a baloldalon jóformán hozzátartozott az illemhez ,
