Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 2. szám - Wehner Tibor: Tér és rajz (Kovács Tamás László szobrász- és grafikusművész alkotásai)
Wehner Tibor • Tér és rajz 93 A budapesti Nádor Galéria Tér-rajz kiállításának művei körében néhány tipikus és érdekes tér-vonal megjelenési forma felfedezhető volt. így az alapsíkból kiemelkedő domborművet határoló, illetve az alapsíkba mélyedő motívumot megteremtő kompozíció-elemek a megszakítatlan formai összefüggések és egyneműségek által minősíthetők olyan vonalaknak, amelyek már gyenge kapcsokkal bár, de még kapcsolódnak a síkhoz is, de valójában a tér pontjai és dimenziói között teremtenek lineáris jellegű összeköttetést. A valóságos tér pontjai és dimenziói közötti vonalszerű mű-alkotóelemekként minősíthetők a textil-szálak, a zsinórok, a drótok, a húrok, a papírcsíkok, amelyek inkább vonalszerű - a vonal formáját, természetét, kompozicionális funkcióit imitáló vagy helyettesítő -, semmint testszerű összetevők. (Zárójelben itt vetném fel a dilemmát: egy rajzon egy vonalas technikával megrajzolt mező meddig nevezhető vonalrajznak és mikortól rajzolt felületnek, tágabb kompozíciós alkotóelemnek?) A térvonal-jelenség tipikus képviselői az elmúlt évtizedek oly sok grafikai és szobrászati kiállításáról ismert László Bandy alkotta papírkivágás-építmény-kompozíciók, amelyek a pengeszerű részletek, a rajzi motívumokat is hordozó vonalszerű vázelemek, az áttörések és áthidalások által materializált vonal és körvonal, sík és tér bonyolult rétegzettségű együtteseit teremtik meg. Talán a legtipikusabb tér-rajz művek ezek: egzakt, fegyelmezett és egyszerre leleményesen szabad rajzi formációk térben való, térbe való komponálása nyugtázható általuk. A tér különös természetű vonalai a körvonalak, amelyek pontosan megjelölhetők a síkelemek és síkelem-variációk alkalmazása és a síklapokkal határolt testek - vagy ezek bizonyos nézeteinek esetében -, de meglehetősen problematikus jelenségek, nehezen determinálhatok, ha egy palást, ha egy domború vagy egy homorú forma által teremtődnek meg. A nehézségeket pontosan illusztrálja, ha példaként egy lazán gömbszerű alakzattá gyúrt drótgombolyagot próbálunk analizálni: a vonalszerűnek minősíthető elemek és a körvonalak egymásba játszása, keveredése - maradjunk a példa diktálta terminológiánál - kibogozhatatlan. És mit kezdjünk azokkal a körvonalakkal, amelyek elvesztik testiségüket - üveglapok, üvegplasztikák, plexitömbök, áttetsző folyadékok -, vagy amelyek állandóan változtatják azt, mint a kinetikus művek, a fénymobilok? Ugyanígy nehezen felfejthető, nehezen analizálható együttest teremt, ha a rajz nem a sík felületen, hanem a térbe komponált testen jelenik meg: itt a formarendek, a hordozó felületek, testek által teremtett téri viszonyok bonyolult rendszerét hozzák létre. Nem felületi díszítésről van szó, hanem két, eltérő természetű formaelem, kifejezés összekapcsolódásáról. Erre szép példák Ócsai Károly alkotásai: a sík felületen rögzített, téri illúziókat hordozó vonalrajzaival az a felülethez kapcsolódó, a térbe kilépő, a vonal- és térillúziót a valóságos térben megtestesítő test-
