Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 2. szám - Wehner Tibor: Tér és rajz (Kovács Tamás László szobrász- és grafikusművész alkotásai)
92 Új Dunatáj • 2005. június kus Kovács Tamás László rajzai, amelyek különös módon villództatják - úgyis mint szobortervek, illetve megvalósult plasztikák síkbeli megjelenítései - a sík- és térbeliséget. A rajz a térbe való valóságos kilépésekor - ha ez egyáltalán lehetséges - egy egészen más minőségű rendszer keletkezésével szembesülhetünk: az eredendően a sík közegében leledző elem, a vonal - aminek testiségével a síkban érdekes módon soha nem szoktunk foglalkozni - valamiképpen testté válva, de valójában vagy látszatszerűségében megőrizve vonal-jellegét térformáló tényezővé, alakzattá, tömeggé, tér-tömeg-viszonnyá szintetizálódik. Képletesen szólva: míg a klasszikus esetekben a szobor hozza létre a vonalat - a körvonalat, a határoló vonalat, illetve áttételesen a szobrászrajzot - itt a vonal, a rajz lesz közvetlen plasztikateremtő alkotóelem. A legegyszerűbb, legszemléletesebb, egyszersmind legcsalókább térrajzokká váló rajzok azok a hajtogatásokból és kivágásokból manipulált, gyermekeknek szánt képeskönyvek, amelyeknek illusztrációi a könyv felnyitása által az alapsíkból kiemelkedő, felálló, színpadszerű megjelenítésű alakzatszerűségekként jelennek meg: itt a síkból a térbe emelt körvonallal hangsúlyozott megjelenítések kapnak illuzionisztikus és valóságos lapszerű formát, vagy egyes esetekben úgymond - képzavarral élve - húsvér papírtestek is megszületnek. A tér-rajz tipikus megjelenései vagy visszafordított, szobrászati kivetülései Barabás Márton fából készült vonalszobrai, amelyek kiállítási és valóságos térben elhelyezetten a kilencvenes évek második felének számos bemutatóján megjelentek. Ha a síkba transzponált vonal testet, test-kiterjedést, plasztikai formát, tárgy-tömeget jelenít meg illuzionisztikus és elvont eszköz- és hatásrendszerével, akkor is csak a leképezések - amely leképezéseknek tárgyaként természetesen bármi előfordulhat: maga a valóság és akár elvont gondolat, vagy valamely emóció - másodlagosságainak szférájában létező lehet, míg a térbe valamiképpen kilépő vonal a konkrétságok valóságosságává tárgyiasul. A vonal térben való tárgyiasulásának anyagszerűsége, minimum vagy maximum mértéke a definiálhatatlanságok tartományában leledző tényező: nem jelölhető meg, hogy egy vonal-test mely, milyen kiterjedéstől - hosszúságtól, szélességtől, vastagságtól, átmérőtől - és mely anyagtól tér-vonal, és melytől nem az. Csak az a biztos, hogy a vonalnak valamely anyag által materializálódnia kell, mert önmagában, önmaga absztrakciójában nem rögzül. De itt visszautalhatunk a sík vonalára ismét: amelynek anyagszerűsége, térbelisége - vagy legalábbis domborműszerűsége -, tömege egy, az emberi szem, az emberi érzékelés által regisztrálható szint alatt lappang, de anyagi valósága vitathatatlan. Viszont könnyen lehet, hogy mindezek miatt a tér vonalai kapcsán egy új terminust kell alkalmaznunk, és ez a vonaljellegű térelem, vagy vonalszerű térforma lehetne.
