Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 2. szám - Wehner Tibor: Tér és rajz (Kovács Tamás László szobrász- és grafikusművész alkotásai)

Wehner Tibor • Tér és rajz

91

kereteléseként, a valamihez illeszkedőként jelenik meg. Ha valami feltűnik a térben, az nemcsak önmaga terét határozza, teremti meg, hanem a körülvevő teret, a teljes közeget is erőteljesen áthatja: a többi térelemmel is kapcsolatba kerül, aktív rendszeralkotó összetevőként lép fel. A sík jól körülhatárolt, a tér határai bizonytalanságokba veszők.

A tér és a sík választása, kifejezése, megtestesítése, közege megteremtésének analizálása közben nem feledkezhetünk meg a térhez kapcsolódó időről, az időről, amely a térrel szervesen összefüggő, attól elválaszthatatlan elem. Az idő megragadására, átélésére, átéltetésére a művésznek a térben adatik meg a lehetőség. A történések a térben, a téri időben zajlanak. A sík kimerevített, megállított idő, illetve a sík az időmetszet: a sík történései - mint távlatai - illúziószerűek. Vagyis a tértől való visszavonulás már-már az idő átélésének visszautasításával egyenlő. A tér meghódítása azonban nemcsak azt jelenti, hogy egyszerűen igénybe vehető a tér, hanem a birtokba vehetőség esélye, a birtokbavétel egyben szabadságérzetet is sugall: valamifajta álláspontot, reflexiót tükröz, választ ad, indítványt tesz. Míg a sík a belátás, a befelé fordulás, a korlátok beismerésének színtere - megteremtek, választok magamnak egy szűk, behatárolt, jól elszigetelt felületet vagy területet, s határvonalait nem lépem át -, addig a térben szabadon kalandozhatok, csaponghatok. A síkban kapcsolódok, követek, alkalmazkodom; az esetleges lépések, felismerések kicsik és nem látványosak. A sík tehát a bensőségesség, a személyesség, a vallomásosság időtlenségekbe burkolózó közege, távol a közösség idő-zuhatagban fürdő aktív tereitől.

Eme asszociatív, inkább pszichikai és emocionális, mintsem tudományos érvekre, pillérekre alapozott megközelítés konklúzióit követve megállapíthatjuk, hogy a rajz síkból való kitörési kísérlete, térbe való behatolási vágya korántsem véletlenszerű jelenség. A rajz - művészettörténeti definíciója szerint - általában sík felületen, leggyakrabban vonalakkal készített alkotás, amelynek hordozó alapjai, síkjai és létrehozó eszközei oly változatosak voltak az elmúlt évezredekben és oly változatosak lehetnek jelenünkben. Ám hogy valójában, pontosan mi is a rajz, nem tudható: valami hordozó felületen rögzült önmaga, amely talán kézjegy, vagy alkotói nyomhagyó szándék-lecsapódás. A szobrászat a tárgyát az anyag megmunkálása által létrehozó, három dimenzióban ábrázoló-megjelenítő, megtestesítő mű. A rajz és a szobrászat találkozási pontján, a szobrászrajzban az alapproblémát talán az evidenciák szintjén úgy rögzíthetjük, hogy a szobrászat térbelisége és a rajz síkbelisége találkozik úgy, hogy a rajz valóságossága - amely tulajdonképpen már önmagában is absztrakció - a tér illuzórikusságának megteremtő eszköze. Egyszerűbben: a rajz a térbeli szobor síkbeli lenyomata, és mint ilyen, sokféle lehet. Eklatáns példák a szobrász-grafi-