Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 2. szám - Di Francesco, Amadeo: József Attila és Dsida Jenő
50 Új Dunatáj • 2005. június Aranyas lapály, gólyahír, áramló könnyűségű rét. Ezüst derűvel ráz a nyír egy szellőcskét és leng az ég13. (1-4. sor) Fojtó kromatizmus villanása hasít a végtelenbe vesző horizontba, az aranyas lapály mintha elvakítaná a szemet és az elmét, elakadó lélegzet küszködik, hogy kiszakadhasson, és alul marad a szilaj festmény keménységével szemben, keresi a megnyugvást a tűzben égő képek kirobbanásában, amelyek arra törekszenek, hogy feloldódjanak a végtelenbe táguló gyenge fények reszkető, szórt derengésében. A költői én egy esőtől megduzzadt patak, amely majd kiárad, a lírai én bővelkedik egybeforrásokban és próbál szabad folyást engedni egy nyugalmat kereső, kifulladt lélek kemény lerakódásainak. Ez természeti kifejezésekkel leírt értelmezése a csendes bűvöleteknek, amelyek a lírikus én gőgjétől megpecsételt lét metaforái, aki mindent magára vonatkoztat, aki a természet varázsát belső látomássá alakítja át, amely leleplezés és prófécia is egyben. Az egyetemest az egyedivel egyesítő képi gazdagság itt nem egy nárcisztikus vagy melankolikus szolipszizmust szolgál, hanem az érzetek olyan egybehangzását, amely egy gondolkodó és élettől duzzadó humanitás kifejezése akar lenni. A természet műve az ember munkáját fejezi ki, a természet megfigyelése a szellemhez vezető út, az átlényegített anyag a valóság metamorfikus dimenziójával való párbeszéd. A költői én az egymásra tornyosuló, egymást kergető, egymást váltó képek panteisztikus burjánzásának minden egyes összetevőjében jelen van. Minden egyes kép egy érzés, egy megérzés, megmerítkezés a pillanatnyiság és az örökkévalóság között felfüggesztett időben. A természeti makrokozmosz és az emberi mikrokozmosz folyamatos váltakozása az egész és a részletek víziójának váratlan áthelyeződéseivel fejeződik ki. Az első versszak egy festői elképzelés szerint egymás mellé kerülő képek sorozatának az eredménye, egy töredékes és folyamatos vízió, az érzékszervi stimulusok általános felhalmozásával párosuló sajátos egyedi érzés, egy különböző tudatállapotokból táplálkozó egységes szuggesztió. A nyelv lényegi, a költészet lényegi, és megköveteli, hogy összhangba kerüljünk a természetet körülvevő csenddel. Nem véletlen, hogy az első verszak első két sorát főnévi állítmányok sorozata alkotja, amelyek egy csendes, szinte alvó természet valóságos, igazi festői képmásai, s amelyek azután két igés kifejezésbe torkollnak, noha ezekben mégis elsődlegese a bemutatott akció törékenysége és finomsága. A versszak harmadik és negyedik sora, amelyeket nagy ívű enjambement köt össze, egy enyhén mozgásban lévő természetet ábrázolnak, amely nyugalom és zavar érzésével tölt el minket.
