Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 2. szám - Di Francesco, Amadeo: József Attila és Dsida Jenő
Amedeo Di Francesco • József Attila és Dsida Jenő 49 Azért szeretném, hogyha velem jönnél, Mig odahallik este a harangszó, A bogáncsokat leszedjük egymásról S hazaballagunk éppolyan fáradtan, Miként a kapás, szótalan munkások, Akik a földek békés erejébe Százannyit termő magokat vetettek12. (11-20. sor) József itt nem alkalmaz különleges szerkesztési stratégiákat, hanem átadja magát a mindenséget megéneklő absztrakciónak. Egyszerű, ugyanakkor csodálatos válasz ez a tiszta költészet és a politikai költészet szembeállítására: most visszatér az azúrkék ég élénk, ragyogó színe, amely elkábítja és fellelkesíti a lelket, visszatér a magával kibékülő emberiség járta föld súlyos, jóillatú szaga. A tiszta költészet és a társadalmilag elkötelezett költészet ellentéte itt mesterségesnek és művinek bizonyul, miután egy modern humanizmus szelídebbé teszi de semmisíti meg a leleplezés keménységét, amely mégis, mindennek ellenére tiszteletben tartja az emberi méltóságot. Az itt leírt egy zarándok emberiség, amely törekszik a megszentelésre, a zarándoklat értelme teljesen benne van a hazaballag igében, amely annyira tetszett Dsidának is, a költőnek, aki a mozgást jelentő igékből katedrálist emelt az élet, mint spirituális út szakrális értelmének. Józsefnek ez a költeménye egyfajta laikus ima, amely a békét, az egyetértést, és azt a spiritualitást dicsőíti, amely egy a lelkeket marcangoló zordságot nem ismerő természetből árad. A költő összhangban érzi magát az emberekkel, akikkel találkozik, akik mindig sarlót vagy fejszét visznek kezükben, s megszokták a természet szigorú, követelőző világát. A melléknevek megválasztása szerencsésen illik ahhoz a megbékéltséghez, amely az egész ábrázolt jelenetet uralja: de nem kell retorikai fogásokra sem pedig szerkesztés megkövetelte lexikai választásokra gondolni. Az alkotás itt lineáris, oldottan, könnyedén halad az egyszerű és pontos nyelvezet hullámain, s költészetileg olyan képek tartják fenn, amelyeknek szabad folyást enged a képzelet félretéve a fantasztikus arabeszkeket, s így helyet adva a realisztikus ábrázolás egyenességének. A kép finom, lágy, és egy olyan mezei szívbe van foglalva, amely együtt dobog a körülötte lévő világgal. E természet előtt az érzék kifinomul, a lélek pedig vigaszt talál az egyszerű és fenséges, mosolygós és barátságos, csendes, mégis oly szeretnivalóan beszédes tájban. A Nyár című verset olyan feszültség járja át, amely szinte kirobban az egyes képeken belül. A torok elszorul, akadályozva a kimerítő részletezést, a költő tehát a nyelv töredékeivel fejezi ki magát, amelyek elmondják az elmondhatatlant:
