Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 2. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek
20 Új Dunatáj • 2005. június Kenyeres Zoltán PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK- József Attila, Nyugat, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső - A SEMMI ÁGÁN A párizsi Fernand Házán kiadó 1958-ban indított egy kisalakú füzetsorozatot L’ Art Japonais címmel. Ennek harmadik füzetében látható a következő kép. Közel a bal felső sarokhoz, ki tudja honnan, a semmiből belóg egy ágacska, alsó vége csaknem leér a kép aljáig, s az űrben, a semmiben lógó ágacskán, a kép közepén ül egy madárka. Mozdulatlan ül, nem néz, nem bámul sehová, csak egyszerűen van. Létezik. A semmiben, az űrben, a létezésben. Az ágacskán és rajta kívül sehol, semmi. A teljes és tökéletes magány.1 A semmi ágán ül szívem, Kis teste hangtalan vacog, Köréje gyűlnek szelíden S nézik, nézik a csillagok. Nem valószínű, hogy József Attila ismerte a zen buddhista festészetet, a képet egy 17. században élt japán szerzetes, Sokwado, készítette. De ismerhette volna. A 19. század végén, a 20. század elején - az impresszionizmus és szecesszió korában - az európai szellemi élet már megismerkedett a japán művészettel: Givernyben, ahogy megyünk fel Claude Monet múzeummá alakított házában az emeletre, a lépcső falán a nagy japán festők képei láthatók. Elvileg József Attila is ismerhette volna a régi japán piktúrát, mely aztán az ő halálát követő évtizedekben újra oly nagy hatást tett az európai gondolkodásra. De erre nincsenek adataink. A japán festmény és József Attila verse között csak a véletlen épít analógiát. Ez a véletlen azonban támogatja azokat, akik Bori Imrétől kezdve az egzisztencializmus vonásait vélték felfedezni József Attila versében.2 A Lassan, tűnődve immár kultuszvers. „Nem véletlen, hogy Németh Andor a Szép Szóban 1938-ban megjelent tanulmányának ezt a címet adta: A semmi ágán. „A kifejezés jelképes lett, a József Attila-i költői életsorsot és egyfajta általános emberi léthelyzetet jelölve” - írta Szigeti Lajos Sándor.3 Bacsó Béla lelki önarcképnek láttatja a verset: „ A költő magát fejezi ki a tájban, ahol szinte semmi sincs, a horizont végtelenségének képe a lélek végességét rejti, a fogódzók nélküli táj szabad horizontja a lélek szabadságvesztését idézi.”4
