Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 2. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek
Kenyeres Zoltán • Párhuzamos történetek 21 A vers először a Nyugat 1933. április 1-ji számában jelent meg. Akkor a folyóiratot - belső viharok után - már Babits Mihály egyedül szerkesztette. (Erről lesz még szó.) Noha a kolofon az övé mellett Gellért Oszkár nevét is szerkesztőként tüntette fel, ő volt a szellemi irányító és egyszemélyi döntéshozó. Mondjuk kereken: ő közölte a verset. József Attila 1929 óta ekkor jelent meg először a Nyugat hasábjain, csaknem négyévi szünet után. 1930-ban szakadt meg kapcsolatuk egymással, annak következtében, hogy József Attila egy kritikai írásában megtámadta Babitsot, amiről még ugyancsak lesz szó.5 1933-ban mintha oldódott volna a köztük lévő rossz, még annál is rosszabb viszony. Babits a Lassan, tűnődve után még három József Attila-verset adott közre abban az évben, a Mint gyermek...-et, A bűnt. És ő közölte az Ódát is, mely méltán tartozik József Attila egész költészetének leghíresebb és legszebb versei közé. Még azt is lehet mondani, hogy túlságosan szép, az önfeledt szerelem, a szerelemi önfeladás, a lángolás olyan flamboyant verse, melyet a romantika elmúltával már keveset írtak. A modern szerelmi költészet Ady óta a szerelmet mint küzdelmet, önzést és fájdalmat okozást is bemutatta. „Semmiért egészen” - írta Szabó Lőrinc 1931-ben a szerelemnek arról az oldaláról, melyet a szelíd romantika ugyancsak elhallgatott, a szerelem rettenetességéről. Szép rettenetességéről. Szabolcsi Miklós részletes verselemzése más irányba visz. Ő nem a szerelmi lángolás, nem a romantikus érzelmi oldal hangját érezte alapvetőnek a vers szöveghagulatában, hanem a testiség, a testi szerelem, a szeretkezés - a magyar lírában (legalábbis akkor még) ugyancsak ritka - megmutatkozásaként olvasta a verset: „Első rétegében - írta - szerelmi vallomás, erotikus aktus - voltaképpen egy elképzelt szerelmi egyesülés leképezése -, úgy is fogalmazhatnám: egy vágyott koitusz verse. A szerelmi csúcspontot, beteljesülést kétszer is eléri a versben: de leginkább az 5. szakasz végén: („te egyetlen, te lágy / bölcső, erős sír, eleven ágy, / fogadj magadba!...”) - ahol a három pont az aktust jelzi, majd a zárójeles rész a posztkoitális állapotot - az extázist és felébredést.”6 Megint más szempont vetődik fel a vers (több részből álló ciklus-vers?) zenei hatású befejezésével kapcsolatban. Amikor az archaikus költészetben elkezdtek elkülönülni egymástól a költői formák, az óda volt az első egyéni éneklésen alapuló verses alakzat, dal - és pengetős hangszerrel kísérve adták elő. Eleinte nem kellett hozzá ünnepélyes formában kifejezett, emelkedett tartalom, ezt csak sokkal később, az európai költészet kívánta meg. Eredetileg olyasmi volt az óda, mint az a Mellékdal, mellyel József Attila befejezte versét. Éneklésre alkalmas, szabályos metrikájú sorok, szabályos strófák. A hosszú szerelem-érvelés szinte tiszta zenébe vált át ebben a befejező
