Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - F. Nagy Klára: Egy rántotta
44 Üj DUNATÁJ • 2004. MÁRCIUS Hans elragadtatva figyelte minden szavát, mozdulatát. Ismerte §tefant, mióta először jött ide. Náluk bérelt szobát, míg felépült saját hajléka. Akkoriban még csak tizenéves suhanc volt, s mágusként csodálta. Árva gyerek lévén, apa helyett szerette, de egyben fivére, barátja s eszményképe volt, akit minden évszakkal visszavárt. Az orvos meghatottan fogadta rajongását. Örült, hogy van valaki, akire komolyan számíthat a messzeségben akkor is, ha nem jöhet gyakrabban ide. Mikor együtt voltak, szívesen faggatta gondjairól, de saját bajait inkább eltitkolta. Most sem világosította fel türelmetlensége okáról, már csak azért sem, mert nem akarta kockáztatni ragaszkodását, hisz nem Ilona volt az egyetlen barátnő, akivel itt találkozott, de más jó szomszédja nem akadt. Hans természetesnek tartotta, hogy a nyugtalan, örökösen a tökélyt kereső ember itt, saját villája fedezékében bonyolítja le gáláns kalandjait - ha már, szerinte, a házassága olyanra sikerült, hogy erre kényszerül - de barátnőit nem kedvelte. Viselkedése parányi szemrehányást sem sugallt, megértéssel tűrte a hölgyvendégeket, sőt titkos megbízatásokat is elvállalt részükre, titokban mégis féltékenyen kilesett mindenkit, s ha akadt is, aki néhány napra minden egyes vakáció során megjelent, csak futó kalandként tartotta számon valamennyiüket, mely még több odaadásra és bámulatra sarkallt bálványa iránt. §tefan pedig, mint minden szeretetre vágyó ember, egyforma hálával fogadott effajta érzelmet bárkitől, ha megérezte őszinteségét. Sőt, a férfiak tisztelet és csodálat keltette rajongását többre becsülte az asszonyok önző, szeszélyes szerelménél. Most, hogy itt, az egyszerű kocsmában ülhetett valakivel, aki kényeskedés nélkül jóízűen végigette vele kedvenc ételeit, s közben rápazarolta szíve minden melegét, szinte mármár kételkedett abban, hogy valóban meg akarja osztani magányát egy asszonnyal. Lassacskán a vacsora vége felé jártak. A sarokban két színes papagáj fecsegett. Egy dülöngő alak, tagoltan dünnyögve a szavakat, ügyetlen léptekkel feléjük botladozott, de hiába igyekezett átfúrni ujját a kalitka rácsán. Egyik madár így is belecsípett.- Hát nem aranyos? - csukladozta boldogan, nehezen forgó nyelvvel. - Megcsókolt! Na, erre iszunk, cimbora... - emelte poharát §tefan felé.- Csak ha tudnám, miért szeretnek egyesek azokba a kínosan elegáns, drága vendéglőkbe járni?! Ott sosem találkozhatsz ilyen elemi boldogsággal, efféle őszinte megnyilvánulással, mint itt. Mintha ezek az egyszerű lelkek... - de mint aki túl sokat árult el magáról, hirtelen elvörösödött és felállt. - Gyere, menjünk! Későre jár...- Hát igen, szomorú embernek nem könnyű irigység nélkül tűrni más boldogságát - igyekezett Hans vigasztalni az egyszerű ember őszinte szókimondásával.- Ennyire önzőnek vélsz?
