Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói

Minket a tárgy „halhatatlanságán” túl leírásának természetrajza és a tárgy irodalmon kívüli létmódja ragad meg. Akár A véradó plakátja, a Könyv és a Pálcika képregénye a Dinamit című monodrámában, a hűtlen vagy épp nagyon hűséges trikó a Hoválettem lapjairól - egészen a lebegő orgonagyökérig A herceglegvégébe applikálva: valami olyant valósítanak meg, ami túl van a betűk világán, radikális határátlépés, „szecesszió”. Németh Marcell monográfiájában így ír erről, miután röviden szólt a Perzsia 17 betét-víziójáról, melyeket ő szintén az excesszus elemeinek tekint: „(a képek) a nyelv és reflexió határán állnak, és nem-verbális közegükkel kijelölik a nyelvileg közölhető valóság határait.”18 A Brasch-féle cipőkanálról pedig: „A képi közegben a halál uralja az elbeszélést: az elbeszélő kiszorul a narratívából, s ezzel elindul a halálon túli önkeresés és önkonstrukció kétségbeesett processzusa. Hiszen az elbeszélő által vizionált képekben ő maga vált a halál megjelenésének közegévé, szócsövévé: a képek az elbeszélőt a halál tárgyává tették. A folyamat menekülésbe, az eltűnés-megbújás kísérleteibe vált át: átváltozás - s itt már nincs mesei-mítoszi átlényegülés vagy Lowry-reinkarnáció -, a tárgyi létezésbe mint az utolsó menedék ígéretébe.”19

Németh Marcell felhívja a figyelmet e tárgy fontos tulajdonságára: neve van, ellentétben a főhőssel, aki - a szerzőhöz hasonlóan, bár más módon - a név krízisét éli át. A férfi kimegy a vécére, és elfelejti a nevét. A cipőkanálnak van neve, biztos, megragadható létmódja, és túl fogja élni őt. Logikusnak látszik, hogy a férfiban feltámad a vágy, hogy átváltozzon ezzé az igénytelen, de szilárdan körvonalazható és biztonságban lévő tárggyá. „A cipőkanálnak nem kell meghalnia: az elbeszélő halálfélelemből aláveti magát ennek a kiüresítő átváltozásnak. Inkább kívül a létezésen, csak ne a halál előtt: az öngyilkos munka az utolsó mozzanataihoz érkezett.”20

Az organikus mű létrehozása, a művészet teremtő, valóságdarabot produkáló volta műről műre mind jobban foglalkoztatja Hajnóczy Pétert. A vese-szörpben (ahol a kimondott szó, igévé testesült szerzői ötlet által konstruálódott új világtárgy maga a címben szereplő „vese-szörp” is) így ír erről a múlhatatlan vágyról: „Valamit, ami élő, organikus, ábrázolni képtelenség. Tehát, hogy ennek ellenére kísértésbe esünk e felől a dolog felől, úgy vélem, ez a művészet.”(420) Vagy később, a Dinamitbzn még kihívóbban, dacos öngúnnyal: „Az ember a műűűvészetben vagy bármely alkotó tevékenységében - a mű akár ötezer éves lehet, akár öt - a Nagy Fazekas munkáját utánozta, amely mindig élő, organikus, ellentétben az ember munkájával, amely - mit tegyünk! - mindig csupán kreatív lehet. Az embert törekvései organikus műűű alkotására ösztökélik, azonban törekvései eredménye, éppen azáltal, hogy megvalósult az, ami számára a legfontosabb, a mű, szükségképpen körülhatárolt lesz, és nem mozgó és változó, amelyet ábrázolásra kizáróóólag méltónak ítélt.”(692-693)

Reményi József Tamás az 1993-as Összegyűjtött munkák Utószavában összekapcsolja az organikus mű létrehozására irányuló alkotói vágyat és néhai Brasch Izidor

10