Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói

Szűkszavú függőbeszédben kapjuk a férfi tusakodását. Egy beszűkült, rögeszméssé vált tudat pszichikusán árnyalt képe rajzolódik ki előttünk. A kamera az ólomlábakon lépegető pillanatot rögzíti. „Hajnóczy novelláinak közege, meglehet, extrém és abszurd, mintegy a belsőnek egy sajátos határa már: az ülő ember majdnem elszakítva a széktől, a fekvő alak majdnem elszakítva az ágytól, a sétáló vagy rohanó »személyiség« majdnem elszakítva az úttól, a »sétánytól«, kvázi önmaga - meglepetésében tetten érve.”15 A pohár s az üveg gyakorlatilag üres, le kell menni ismét, kálváriaként, a sarki ivóba. A bekezdésben cikáznak az igeidők és a határozószók tételezte idősíkok, előre- s hátramozdítva az alkoholos agónia gyötrelmeinek folyamatában egzisztáló férfit: „Aztán üres poharára, majd a borosüvegre nézett, amelyben csak kétujjnyi bor volt már. Le kell mennem némi utánpótlásért, gondolta. Most viszont nem áltatta magát, nem egy, hanem három liter bort hoz majd haza...” (349)

Az igeidők és határozók befogják a teljes létidőt, múlttól jelenen át a bizonytalan hosszúságú, de biztosan tragikus kimenetelű jövőig. Minden egyes szövegegység - a betét és a főszöveg is - a halálra végződik.

A mozgások sebessége is váltogatja egymást. A férfi mint légüres térben mozog tétlenül lelassulva agóniája színterén, a szoba cellájában. Véletlenszerű, lomha mozdulatai, ötlettől vezetett cselekvései egyfajta lefékezettség, az öntudat szélén botladozó lét érzetét keltik. Leveszi a könyvet, felnyitja, elolvassa - megáll az idő az olvasottakon - utána, nyilván a tartalom hatása alatt, mintegy álomban csukja rá a fedőlapot a rémekre emlékeztető szövegre. Itt sem nyert enyhülést. Aztán fölgyorsul minden: menni kell borért, s a megszerzett üvegeket jól/leleményesen el kell rejteni. A cselekvések és a gondolatok mondatról mondatra váltják egymást, s elválaszthatatlanul egybeforrnak a függőbeszéd áramában. Tompultság, cselekvésképtelenség és ravasz ötletesség, a sarokba szorított ember kisszerű találékonysága hoznak létre egy oszcilláló, nyugtalanító szövegvilágot. Aki ezeket a sorokat írja, kegyetlenül őszinte önmagához.

A feleségét Á.-nak nevezi, és abszolút magától értetődéssel nem ír róla semmit; sem itt, sem a kisregény többi részében (sem az életműben sehol). Mint a víz, mint a levegő, mint a kenyér - ennyi, nem több és nem kevesebb, ami kiderül róla. Az őszinteséghez és a szerepjátszás teljes hiányához tartozik ez is, a beszéd és bevallás szikárságához. Lehetne mást is mondani, hisz a papír sok mindent elbír, s ami megszületik rajta, az fikció. De ő a gumipapucsot mondja, a kissé szorító új cipőt (harmadik lábbeli, úgy látszik, nem áll rendelkezésre; Beckett cipője is szorítja Estragon lábát a Godot elején). Meg beszél egy kis hárompolcos állványról, amin „kéziratait, üres füzeteit, hivatalos levelezését tartalmazó dossziékat tartott”, és ezek „a hivatalos levelek csaknem egytől egyig előleget kérelmező levelek voltak”(349). Jobb lenne talán heroikusabbnak, romantikusabbnak látni ezt a küszködő embert; de itt matat,

7