Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói
Kalapod prémes és tollas, Öszvehajtott, mint szántóvas, Inged ráncos, mint asszonynak, Kezed fején táclik lógnak. Régi magyar német ruhát Látván tartá csömör gyanánt, S készebb volna meghalni, Mintsem magára felvenni. Ifjú: Én régi magyar nem vagyok, Most más sípot fújni hallok, Hegedűs nótát fordítja S azzal a táncot újítja. Nem az Budán, hanem Bécsben Járnak most szép öltözetben, Férfi, asszony s minden rendek Drága szép ruhát viselnek. Öreg: Kitetszik vas-szeg a zsákból És kevélység szép ruhából, Ki szereti drága köntöst, Kevélységben sem olyan rost. Ifjú: Tovább már nem hallgathatom, Mert azt épen által látom, Hogy nincs haszna hallgatásnak, A hol másnak vermet ásnak. Látod fiatal voltomat S hozzám illendő ruhámat, Készebb vagyok itt meghalni, Mintsem azoktul megválni. Ez minden gyönyörűségem, Ha vagyon szép öltözetem, Melyet más ember nem vehet, S hozzám hasonló nem lehet. Öreg: Régi magyar nem ruhákban, Hanem inkább kardhuzásban Gyönyörködött vitéz módra, Csapott ellenség nyakára. Nemességet ők fegyverrel Nyertek, mivel dicsekedel, Régi nemes kedves ruha Volt a ködmen, bocskor, guba. De most látod, fordult világ, Megbolondult Magyarország, Mint a férfi, úgy asszonyok Lettek idegen bálványok. Legyen dolga Lucipernek, Hogy kedvezzen asszonynépnek, A sokféle tarkasággal És selyem matériákkal. Nyári, téli, rövid, ráncos, Alul bő és fölül szoros, Mire német formát ada, S ördög országunkba hozta. Mester-ember felesége, Akár ki volt nemzettsége, Kartonban sem szégyell járni, Német csúf vázot viselni. Nincs oly drága materia, Akár mennyi legyen díja, Mit az asszony meg nem vehet, Hacsak árára szert tehet. Fejketője annyi legyen, Mennyi nap szám esztendőben, 3
