Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói
tudunk rájuk odafigyelni, észrevétlenül átcsúszunk a jelentéssel bírónak tudott magyar szavakon, s az első sor végén már nem ott jár az eszünk, kisiklott kezünkből a szöveg, kezdhetjük elölről. És éppen ez mutatja az ilyen típusú szövegek (a régiek, még régebbiek - s az azóta is keletkezők, a mostaniak) lényegét: álszövegek, közhelycsoportok, emelkedetten pufogó, tartalmatlan semmik: domináns vonásuk az álság. Jó az országnak és a népnek, ha végrehajtódnak a párthatározatok. Minden dolgozó egyformán megélhet a mai hazában. A hazaszeretet vezérel bennünket. Körülbelül ennyi volna a két kiemelés tartalma. Feltételezzük,hogy a második szövegrészben használt l.szám 1.személy a szónokot, államunk valamelyik akkori jeles személyiségét takarja, illetve nem takarja, fedi fel, de teszi egyszersmind személytelenné és bármikor, új és új politikai rendszerekben behelyettesíthetővé. Úgy tűnik, Hajnóczy bármikor élhetett volna Magyarország újkori történetében ahhoz, hogy ilyen beszédrészleteket idézhessen novellájába. (Hiába reménykednénk,hogy, napjainkban élve, nem volna már módja...) Azért fájó különösképpen ez a második beszédrészlet, mert legszebb, legszentebb - a szó legnemesebb, elkoptathatatlanabb értelmében vett - fogalmainkkal: a hazával és a hazaszeretettel él vissza. (Sajnos úgy néz ki, hogy e szavakat, más nemes jelentésű társaikkal együtt, politikai beszédben már egyáltalán nem lehet többet elmondani. Lehetséges, hogy ezeket a szavakat többet már kimondani sem lehet [hangosan]; csak szép csöndben, magánemberként mondogatni magunkban, gondolni rá -, de legjobb volna bizonyára Kölcsey intelmeit megfogadni, és a hazaszeretet gyakorlására a tetteket választani a szavak helyett.) „Látszólag kissé elkanyarodtunk attól, amit megjeleníteni szerettünk volna.”13 (A híd című Hajnóczy-írás, melyből idéztünk, ugyancsak a politikának és ideológiának van szentelve.) De azért tehettük/tettük ezt a kitérőt, mert a Hair szövege is jócskán elkanyarodott H. és a narrátor történetétől. A következő bekezdés tér vissza a novella finom érként csordogáló cselekményszálához: „De hogyan is festett H. akkoriban, milyen volt az arca, homloka, szeme és arca. Valahogy ekképp.” (659.) És itt áll a két szép fekete-fehér fotó egy valaha-volt „leányról, ki boldog lett,és megérdemelte a boldogságot...” Ez a kérdő, de kérdőjel nélküli mondat, a rá adott válasz, illetve a válaszként mellékelt két fotó - alaposan kibillenti Hajnóczy szövegét a „novellaságból”. Az önreflexivitásnak, szerzői jelenlétnek, az irodalmi-, sőt az írásfunkcióknak oly mértékű tudatosítása ez, mely inkább dokumentum-jelleget ad az írásnak. Az emlékező - olvasója érdekében - magától kérdez, hangosan gondolkodik, erőlteti memóriáját, hogy ezáltal jobban elképzeltesse,„amit megjeleníteni szándékában áll”. Ebbéli igyekezetében - megítélésünk szerint - téveszt is. Az „arca” szót aligha akarhatta egy mondaton belül ismételni. E tévesztését azonban az olvasó észre sem veszi; csak akkor figyel fel 13
