Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói

rá, ha ilyen szálazásnak veti alá Hajnóczy mondatait, mint ez a dolgozat itt. (Cs. Szabó László Hamlet-tanulmánya14 nagyvonalú gesztussal utasítja el a Hamlet-szöveg ellentmondásai [Hamlet életkora, testsúlya; az idő meglódulásai stb.] felett háborgók aggályoskodását: nem ez a lényeg! Neki lehet igaza.)

A két kép beemelése, beidézése pedig briliáns megoldás, szokatlan, meghökkentő és - irodalmiatlan. Az írott irodalom határainak erős feszegetése, ami egyébként a Hajnóczy-próza egyik jellegzetes vonása, s az életmű előrehaladtán egyre erősödik. (Sokan vannak a szakírók közt, akik vitatják a Hajnóczy-mű tudatos építkezését, fejlődését. Akik az életműben egy rendkívüli tehetségű, de beteg, lehetőségeit kifuttatni nem tudó ember torzóját látják. Nem értünk egyet ezzel a felfogással. Mi Hajnóczy Péter munkásságában épp a radikális továbblépési igényt, a kassáki „Mindig tovább!”-elv következetes megvalósulását értékeljük és csodáljuk. Az irodalomból való szélsőséges kilépésre az életmű sok, előrehaladtában egyre több példát szolgáltat. Nem feladatunk most ezek számba vétele, néhány jellegzetes helyre mégis hadd utaljunk! A minimal art-os, repetitív technikák sokféle típusa az 1960-as évek legvégétől végigkíséri Hajnóczy életművét. Az éles, disszonáns vágásokkal, a montázstechnikával és a némafilmekben használatos alcímekkel együtt e szövegvonások a filmmel rokonítják az író művészetét. Vannak írásai, melyeket a filmes nyelvezet jellemez [Az unokaöcs; A fűtő]; olyanok, melyek filmnovellaként olvashatók [Pókfonák A szertartás], és van néhány olyan műve is, mely egyenesen filmforgatókönyvnek készült [A kéz; A szekér; Ló a keramiton]. Ez a legutóbbi alcímében viseli is a műfaji meghatározást, és jóval kidolgozottabb, mint az előzőek. Műfajváltást jelentenek Hajnóczynál s egyben az írott irodalomból való kihátrálást, kifelé tájékozódást is az életmű végén a drámaírói ambíciók. Ennek eredményei monodrámák, töredékes próbálkozások. Sok kritikus szerint ezek már csak artikulálatlan hangok - szerintünk, ha tovább él, e téren is kiforrta volna magát, de így is izgalmasak e bizarr, igen összetett és groteszk szövegvilágú próbálkozások [A herceg, Dinamit; Last train]. Főként azonban Hajnóczy olyan gesztusaira gondolok, amikor az irodalomból való kilépésről beszélek, mint a lebegő orgonagyökér, amit beragaszt A herceg kéziratába, s amely felnagyított formában lebegett volna be a monodráma színpadára. Hasonlónak érzem a kisgyermek által rajzolt képregény műbe emelését is. E gesztusok elődje a nagy kidolgozottsági fokú, önálló, csaknem tapinthatóan anyagszerű szövegzárvány, ikon: Brasch Izidor cipőkanala a Perzsia ban stb.)

A fényképek két sötét foltja sokféleképpen ragadja meg a Hair olvasóját. A két fotó és az általuk ábrázolt nő szépségére már utaltunk. A fehér, betűkkel telerótt papíron két geometrikus és szimmetrikus fekete-szürke belső mezőkkel cizellált folt keletkezik a könyvlapon. Kép egy novelláskötetben nem nevezhető tipikusnak, hacsak nem illusztrációról van szó; de ilyennel a kortárs irodalom nem dolgozik. Úgy véljük, az író

14