Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói

lehessen, de a giccs határát azért még nem lépi át. Szerző-narrátorunk, aki ismerte Grazia Deledda szárd írónő prózáját vagy abból valami az években magyarul elérhetők H. hét évvel ezelőtti poétikus alakjához (félő, csak külsőleg!) e sorokat rendeli. (Bensőleg, személyisége lényegét illetően ez a „H.” - és most már végleg vonatkoztassunk el Helle Mária alakjától, és tegyük végleg „szöveggé”, ami szövegnek készült- jobban emlékeztet arra a nőalakra, akit Hajnóczy a Nóra című 1977-es írásában állít elénk, [s aki egyébként életrajzilag a Perzsia első lapján feltűnő lánnyal lehet azonos], Szép és hideg, kemény, mint a jég: „[...] nevetése, amely - úgy tűnt a férfinak- mintha a tárgyán kívül másra és többre utalt volna, bizonyos gondosan tartalékolt erőkre, s ezeknek az erőknek a lényege a kíméletlenségben és az irgalom megtagadásának képességében volt. De ez a nevetés még sok minden mást is kifejezett: játékosságot, életörömöt és a világ büszke kihívását a szerelem nevében, kifejezte az öregség, a pusztulás és a halál ellenzését, s bizonyos érzékiséget, melynek birtokosa maga is elválaszthatatlan része a természetnek, tudója a Nap, a fény, a kövek, a vizek és a fák titkainak.”10 Bensőleg talán inkább ilyennek tűnik H., jóval kevésbé részletezetten, festői skicc módján odavetett vonásokkal.)

Mikor tehát a szerző-narrátornak a hét év előtti H. jut eszébe, az emlék egyszerre mindig ugyanezeket a sorokat is eszébe idézi, mintegy bekapcsolja tudatába, összekapcsolva a Deledda-szöveget és a lány alakját, még ha a lány ezt igazából nem is érdemli meg. Egy mindannyiunk által jól ismert tudati működés jelenítődik itt meg. H. tehát egy olyan lány volt, akit meg lehetett volna regényhősként álmodni. Szépsége, hidegsége, távolságtartása, szabadságvágya, titokzatossága tették azzá. Pedig csak boldogtalan volt - holott „megérdemelte volna a boldogságot”.

A narrátor saját szövege közben olyan választékos beszédelemeket használ, mint „reá” (1. sor) és „mondottam önmagámnak” (a Grazia Deleddát idéző szövegrész). Ezzel a finom archaizálással és stílus-megemeléssel még költőibb és reflexívebb lesz a szöveghatás ezeken a pontokon, miközben a dacos, hetyke hang az első mondatban s a meghökkentő, szürreális képiségű „Fázott a szemem” mondat hangulati hatása sem törlődött.

Grazia Deledda Szardínia szigetén született 1871 -ben, és Rómában halt meg 1936 augusztusában; 65 évet élt szárd írónő, 16 éves korától publikált. Családja körében élt Rómában csendesen, visszavonultan haláláig. 1926-ban Nobel-díjat kapott. Műveinek színhelye rendszerint szülőföldje, Szardínia. Kevés szereplő, koncentrált pszichológiai elemzés jellemzi írásait. „Hőseit forró szenvedély hajtja, zaklatottan, gyötrődve keresik a megnyugvást, de magányosságuk és fájdalmuk szétzúzhatatlan börtönbe zárja őket”11 - írja a Világirodalmi lexikon 2. kötete. Verista vonások, pszichologizmus, dekadencia, miszticizmus egyként jellemzik írásait. Magyarul számos novellája, folytatásos regénye jelent meg az 1910-es évek elején különböző lapok, például A Hét, az

10