Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói

szeres (vagy háromszoros) fátyol mögé rejtve: nevét nem tudhatjuk (érezzük előre), a - megismerkedés módját, körülményeit sem - s csak abban reménykedhetünk, elárul még H.-ról többet is a szöveg. Ő s a narrátor lesznek a főszereplők.

Ami még hátravan az első bekezdésből - az is tőrbe csal. Ahogy hagyományos novellakezdések szokták - részletező helyrajzot kapunk H. hajdani lakhelyéről. Olyan pontosak az adatok, hogy mi magunk is megtalálnánk - talán még ma is - a házat. Megtudjuk, hogy H. albérletben lakott; albérletben - a belvárosban. További információk híján innen indul meg a fantáziánk: miért lakik egy felnőtt lány Pesten albérletben? Nem fővárosi, csak ott tanul vagy inkább: dolgozik. Ha tanulna, nem volna pénze albérletre, inkább kollégista lenne - a 70-es években vagyunk). Vagy elköltözött otthonról, nem jött ki a szüleivel. Önálló, független értelmiségi nő, talán nem is élnek már a szülei... Fiatal és csinos, sokat van egyedül... - az olvasó fantáziája azonnal teremteni kezd, s mivel a szöveg újólag cserben hagyja, marad ennél, és további kombinációkba kezd, önkénytelenül - és félig-meddig öntudatlanul. Ebbe a fent jellemzett bekezdésbe azonban beékelődik két rövid mondat, melyre már korábban utaltunk („Fázott a szemem. Fázott a homlokom.”) E két mondat, ritmikus szóismétlésével, rövidségével, különösen az elsőnek meghökkentő jelentéstartalmával - ismét behozza figyelmünk terébe a narrátort: jelenvalóvá teszi az immár hét éves történetben. Ő is ott volt, róla legalább annyira szó van, mint H.-ról, s a „fázott” ige használata azt is jelzi (nyár van, a lány egy szál könnyű nyári ruhát visel), nem épp jókedvében érinti a történet.

Az első bekezdés, látjuk, rövidsége ellenére többféle szálat pendít meg - s hagy nyitva, hagy elvarratlanul. Ez érthető: mi mást várjunk egy első bekezdéstől? Csakhogy a második bekezdés ismét új szálat nyit, amit egyelőre (később sem?) sehogy sem tudunk a szöveg addig felvetett egyik motívumához se kötni. De mégis, talán H.-hoz, jobb híján, értelemszerűen, asszociatíve stb. H. szép fiatal lány lehetett, s az idézőjelbe tett, dőlt betűs vendégszöveg egy efféle lányt hoz élőnkbe. Olyan ez az idézet (még nem tudhatjuk, hogy ismét fel fog hangzani, változatlanul, mint egy panel vagy egy patron, mely biztosan beváltódik a szöveg egy adott másik pontján), mint az a bizonyos orosz baba: babába baba - történetbe történet van rakva, tükörtörténet, pártörténet; ha nem is a story, de a story elmondásának módja szempontjából.

A vendégszövegben is egy 1. szám 1. személyű narrátor vall egy lányról, egy lányhoz fűződő viszonyáról. Itt sem föltétlenül, inkább csak látszólag van szó a lányról. Mikorra végigolvassuk a bekezdést, érteni véljük: az „álmodtam” itt nem „álmodoztam”-ot jelent, hanem „megálmodást”, kitalálást, a szerző, aki nem is biztos, hogy férfi (nem is férfi), regényt ír, regénytervet készít, megálmodja regénye hősnőjét.

Miközben ezen töpreng, saját - hasonlóképp érzékeny és romantikus - életszituációjáról is beszámol. Kicsit túl szép ez az idézet, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen,

9