Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói

tel - poétikus szépségét. így hát valószínűleg a szöveg romantikája ragad meg. Erre a romantikára játszik rá a Grazia Deledda-idézet is, mely úgyszintén kétszer szerepel dőlt betűs formában, idézőjelek közt a szövegben. Ha ragaszkodunk előbb feltett kérdésünkhöz, hogy mi ragadott meg legelső olvasásra ebben a novellában, akkor talán még ez a különös hangzású, ismeretlen (akkor még ismeretlen) név zárkózna fel a már elmondottakhoz, s végül: a zaklatott, sajátos íráskép, a tipológia sokfélesége: dőlt betűk, idézőjelek, bekezdések változatos, csipkeszerű szépsége. Jó az ilyen írást kézbe venni; levegős, tágas. S ha az első olvasás figyelmes, koncentrált olvasás volt, megütötte szemünket néhány a szövegből szinte kiugró, váratlan mondat: „Fázott a szemem. Fázott a homlokom.” Vagy: „Akkor is olyan lett volna simogató keze, mint amelyet gyíkbőr borít? Elvénült pórusok, faggyúmirigyek pórusai?” (659.) Ezek a meghökkentő, hátborzongató mondatok kizökkentenek a nosztalgiából, amit esetleg a Grazia Deledda-szöveg és a múltbeli emlék felidézése támasztott.

Erősen rétegzett szövegről van szó, és ebben kiemelt szerepe van a narrációnak, az időkezelésnek és a vendégszövegeknek, illetve képbetéteknek.

A narrátor 1. szám 1. személyű, nem érzünk áttételt, el tudnánk fogadni a beszélőt szerzőként. Ettől, az áttét hiányától, a narráció közvetlenségétől, más szóval az írás erős alanyiságától (és még más okok miatt is) mondhattuk azt dolgozatunk elején, hogy bizonytalanok vagyunk a műfaji meghatározást illetően. Nem novella - viszszaemlékezés, naplójegyzet, hangos gondolkodás, széljegyzet, töredék stb. nevekkel illetnénk hirtelenjében. A megtörés és kibeszélés, a reflexió: a „werk-szöveg” oly sok a kis írásban, hogy kizökkent, nem hagyja, hogy novellaként olvassuk se a jelenben, se a múltban történteket.

Egy lényegtelen dolog negációjával kezdődik a Hair címet viselő írás. Egy fontos közlemény (fontos-e? mindenesetre igen konkrét) rögtön élénkbe tolakszik: „hét év után”. Fontos-e, hogy hét, éppen hét az évek száma, vagy egyszerűen tény, hiteles valóság, s ezért kerül az első mondat élére: a pontosság és az epikus koordináták kedvéért? De honnan emlékszik a beszélő ilyen pontosan az időpontra, holott a kapcsolat futónak volt mondható, s a hét év nagy idő? A „lényegtelen dolgon” pedig azt értem, hogy az olvasó tájékozódása szempontjából egyáltalán nem volna fontos megtudni, hogy ismerkedett meg a narrátor a H.-nak nevezett lánnyal, a továbbiakban sem kap ez az információ (ez a hiányzó információ) jelentőséget: mindegy most, de nyilván mindegy volt akkor is - egy együtt töltött délután és éjszaka, a hajnal már nem fért bele. Minek fontoskodni az idővel? A narrátor is ingerülten utasítja el a benne feltüremkedő kérdést, de mégiscsak beleteszi így mindenestül az első mondatba, s ezzel némileg félrevezet bennünket. Viszont ezzel a mondattal, a megismerkedés említésével és a hét év szóba kerítésével vissza is visz bennünket a narrátor az időben, ha a feltett kérdésre, dilemmára nem válaszol is. A szöveg tükrén egyszersmind megjelent H.: két-8