Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - Lajta Erika: Három tárcanovella
Lajta Erika • Három tárcanovella 35 Umar egyszer csak megfogta a csuklómat, és mivel olyan undok mégse lehettem, hogy elhúzzam a kezemet, egy barna és egy fehér kéz egymásba csúszott. Baloldali politikai szervezetek szimbólumaként gyakran láttam már ilyen, testvériesen összeforrott kezeket. Most jöttem csak rá, mennyire mások az elvek és más a gyakorlat! Persze ma, a harmadik évezred küszöbén, a multinacionális cégek gondosan ügyelnek arra, hogy a reklámjaikon mindig szerepeljenek a fehérek és a sárgák mellett feketék, de hát mostanság ez nem ugyanazt jelenti, mint akkor, csaknem húsz éve, ma ez csupán annyit jelez, hogy a nagytőke a négereket is elismeri potenciális fogyasztóként. Szóval ma a piac kapcsolja össze azt, amit régen még a szolidaritás. Mivel az ujjaim átizzasztották Ahmed tenyerét, valószínűleg legszívesebben ő is elengedte volna a kezemet. De az, hogy egymás kezét fogjuk, számára is jelképezett valamit, csak ő ezt a szerelmünk jelképének vélte. Apám jutott az eszembe. Gyerekként milyen szívesen mentem vele kézen fogva! S ez akkoriban nekem olyan nagy biztonságérzetet adott, amekkora feszültséget kelt bennem a mostani, rám kényszerített kézszorongatás. Ahmed a hazájáról mesélt. Szép táj! - mondta. - És jó emberek. Arcomra mosolyt erőltetve, megkérdeztem tőle:- Ugye, Angola az az ország, ahol a legsötétebb bőrű négerek laknak? Szavaim illő lassulással követték egymást, mígnem belehaltak a csendbe. A férfi vonásai megkeményedtek. Szeme viszont bepárásodott. Ezt a szemet, ezt a megaláztatásban megfürösztött szemet én már láttam valahol. Egyszer, amikor úgy tízéves lehettem, együtt baktattunk apámmal a veszprémi várban. Apám megpillantott egy négert, engem megbökött, kajánul rámutatott. Olyan bárgyú, és mégis kegyetlen mosoly ült ki az arcára, amilyen az értelmi fogyatékosokén szokott megjelenni, ha rátalálnak valami nemtelen szórakozásra, ami az ő szellemi színvonalukon nevetséges tud lenni. A fiatal néger - bizonyára egy nálunk tanuló diák, talán éppen orvostanhallgató, mint Ahmed Umar is - észrevett bennünket, s az öklét rázta apám felé. Édesapám védekezésként maga elé húzott engem. A néger továbbment. Talán ez volt az a pillanat, amikortól csak szerettem az apámat, de nem tiszteltem. Ekkor csodálkoztam el először azon, hogy az anyám miért éppen őt választotta. Ekkor indult meg az a folyamat, amelynek eredményeként apám helyzete olyan lett a családjában, mintha saját maga kisebbik gyermeke lett volna. Apám tekintélyét vesztette. De én is leszerepeltem Ahmed Umar előtt.
