Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Heilmann József: Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra

Heilmann József • Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra 59

zsony környékiek a sváb falvakba. Egyet kell értenünk Györffy Miklósssal, aki a Tizedelőcédulákról írt recenziójában így fogalmaz: „A németek ügyét tehát a legkevésbé sem lehet önmagában nézni és megítélni. Tragédiájuk csak része egy sokkal nagyobb, átfogóbb érvényű tragédiának, melynek más népcsoportok és etnikumok is áldozatul estek...”11

A Németországba kitelepítettek további sorsuk alakulásáról is vallanak. A kisemmizettség, a háború utáni nincstelenség és éhezés keserve, a népi német származásuk és dialektusuk miatt velük szemben tanúsított „ungarische Zigeuner”-féle lekezelő magatartás, a beilleszkedési nehézségek, melyek az iskolás korú gyermekeket különösen érintették, valamint a kitelepítetteket leginkább gyötrő érzés, a honvágy a nehéz mindennapoknak állandó kísérőjelensége. Majd a szétszakított családok újbóli egymásra találása, a zónák közötti (a keletiből a nyugatiba történő) áttelepülés Berlinen keresztül, az iparban munkát és biztos megélhetést találók helyzetének javulása már a konszolidálódás első jelei. Aztán szép számmal vannak közöttük azért olyanok is, elsősorban a keleti zónából, akik annak idején, amikor a magyarok Nyugatra szökdöstek az osztrák határon, Ausztria felől visszaszökni igyekeztek Magyarországra. Volt, akinek sikerült, és itt is maradhatott. A könyv írója Bauhoffer József mohácsi tanár emlékiratai alapján részletesen beszámol a család viszontagságos hazaszökéséről, mert a számukra idegen földön nem tudták megszokni az új viszonyokat, s a honvágy, a szülőföld emléke visszahúzta őket Magyarországra, mint rajtuk kívül jó néhány kitelepített családot. Egy másik adatközlő, a vitézzé avatott, ám mégis kitelepített Sipos Ádám konok magatartása is beszédes. Ő és családja ugyan német földön maradt, Szászországból Bajorországba települtek át, s bár korábbi családnevük, a Spiegel már előnyösebb lett volna számukra, makacsul kiigazította mindazokat, akik a Sípost Sziposznak ejtették.

Kalász adatközlőinek többsége ma a németországi Baden-Württemberg szövetségi tartományban él, a szerző a stuttgarti magyar kulturális intézet igazgatójaként került velük kapcsolatba, s végzett körükben kutatómunkát. A velük folytatott beszélgetésekből kiderül, hogy a magyarországi kitelepítettek mára beilleszkedtek a német viszonyok közé, és sem ők, sem gyermekeik nem kívánnak többé visszatelepülni, bár ma már megtehetnék. Ezek az emberek egykor magyar állampolgároknak érezték magukat, Magyarországot tekintették otthonuknak, ahogy már az a Szigeti József is, akivel tizedelőcédulát húzattak az osztrák tisztek a földvári várban. Más hazára, más országba nem vágytak. Ide kötötte őket a föld, a munka, a faluközösség. A korabeli hatalmi-politikai döntések nyomán azonban innen menniük kellett. Manapság, amikor az egykori elűzöttek mégis vissza-vissza jönnek rokonlátogatásra, évfolyam-ta