Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Heilmann József: Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra
58 ÚJ DUNATÁJ • 2004. DECEMBER háromszáztízből kitelepítettek százhetvenezer németet. Ha ehhez hozzászámoljuk a háború idején eltávozottakat, evakuáltakat, a visszatérni nem tudó vagy nem kívánó katonákat, kétszázharmincezer német hagyta el Magyarországot.”7 A kitelepítések 1946. január 19-én kezdődtek Budaörsön, és 1948 nyarán fejeződtek be. Két nagy szakaszuk volt: 1947 nyaráig az amerikai, majd a szovjet szektorba telepíttetek. A több hullámban végrehajtott kitelepítéseknek Budaörs nemcsak legelső állomása, hanem szinte kezdettől az egész akció szimbóluma is. Érthető tehát, hogy a budaörsiek tragédiájával részletesebben foglalkozik Kalász. Hiteles képet ad a korabeli helyzetről a budaörsi plébános, Sík Zoltán híveinek adott ajánlólevele. Ez a regényszövegbe szerkesztett levél is jelzi, hogy az egyház nem nézte szótlanul híveinek elhurcolását, tiltakozott az igazságtalanságok ellen, s a kitelepítéseket elítélte. Kalász arra is egyértelműen utal, hogy „a magyarországi németség kitelepítését nem a nagyhatalmak kezdeményezték, hanem a magyar kormány”.8 A nagyhatalmak potsdami egyezménye szerint ugyanis az áttelepítés nem volt kötelessége a magyar kormánynak, de a szerződés arra lehetőséget adott. Egyes történetírók a második világháború utáni magyar politika balszárnyát teszik felelőssé a kitelepítésekért és a Magyarországon maradt németek hátrányos sorsáért. A vagyonelkobzást és kitelepítést az „antifasiszta” korhangulaton, a revánsvágyon, a svábokkal szemben megnyilvánuló ellenszenven túl anyagi-vagyoni és politikai megfontolások motiválták összefüggésben a második világháború utáni nagyszabású telepítések égető sürgősségű kényszerével: 1945 és 1947 között magyar családok tízezreinek kellett otthont és egzisztenciát biztosítani az országban. 1945 nyarán, hosszú hányattatás után, a Délvidékről távozni kényszerülő bukovinai székelyek szekérkaravánjai érkeztek meg a Dél-Dunántúlra. Baranyai, tolnai sváb falvakban telepítették le őket. „A bukovinai székelység titkolt megrendültsége az volt, hogy Magyarországba való bejövetelük óta most már másodszor szerezték be őket olyan vagyonba - a háború idején visszafoglalt Bácskában és itt, a Dunántúlon -, ahonnan a volt tulajdonost ki kellett űzni.”9 A székelyek után felvidéki magyarok érkeztek a sváb falvakba. A kollektív büntetés elve Potsdam szellemében ugyanis nemcsak a német népet érintette, hanem a felelősségre vonást kiterjesztették a magyar nemzetre is (például Csehszlovákiában). A csehszlovák kormány el szerette volna érni, miként a németek esetében, a magyarság teljes, egyoldalú kitelepítését. Bár ezt az elképzelést a nagyhatalmak közül egyedül csak a Szovjetunió támogatta, a „győztes” Csehszlovákia mégis kikényszerített egy ún. lakosságcsere egyezményt. Ennek értelmében annyi magyart kötelezhettek, jelölhettek ki az áttelepülésre, ahány szlovák nemzetiségű önkéntesen el kívánta hagyni Trianon-Magyarországot.10 Ennek szellemében érkeztek előbb nyitraiak, majd Po
