Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Tverdota György: Magyar irodalom Európában - avagy a hungarológia helyzete

36 ÚJ DUNATÁJ • 2004. DECEMBER vannak a maga pénzügyi korlátái, számos ellátási nehézség merül föl, de ugyanazt mondhatjuk ezzel kapcsolatban is, ami általában a hungarológiai oktatásról elhang­zott: a külföldi oktatóhelyek és más intézmények könyvtárai ellátásának és fenntartá­sának fennállnak az intézményi feltételei. Amiben legnagyobb hiányt szenved irodalmunk, különösen, ha a pedagógiai relációt figyelmünk előterében tartjuk, az a rá vonatkozó, az adott ország nyelvén írt másodlagos irodalom, az ún. szakirodalom. Szimptomatikus jelenség, hogy nem­igen beszélhetünk a magyar irodalmi hivatkozások diffúz jelenlétéről, amely a leg­biztosabb jele annak, hogy egy adott nemzet irodalma vagy akár annak csak egy­­egy szerzője eleven hatóerő a befogadó irodalomban. A Don Quijotéról, Kafkáról, Dosztojevszkijről, Borghesről, az Isteni Színjátékról lépten-nyomon, véletlenszerűen, mellékesen is szót ejt egy-egy szakember, bármi legyen is egyébként írásának témája. De Bahtyin, Propp vagy Eco is szaktekintélynek számít saját hazája határain túl is. Magyar szerzők csak elvétve kapják meg ezt a figyelmet. Ahhoz, hogy magyar mű hangsúlyosan szóba kerüljön, szerzőjének vagy magyar szakosnak vagy legalább Kö­­zép-Európa szakértőnek (esetleg finnugristának) kell lennie. A magyar irodalomról való beszéd tehát óhatatlanul beszorul valamely specializáció gettójába. Ez ellen a zárójeles szereplés ellen fel kell venni a küzdelmet. A közvetlen kár, ami ebből származik, lemérhető a hungarológus oktató munkája elé állított botrá­nyos minőségi korláton. Ha nincs elég lexikon, tanulmány, elemzés, kézikönyv, se­gédanyag, amelyből az egyetemi hallgató saját nyelvén tájékozódhat valamely magyar műről, szerzőről, folyóiratról, jelenségről, akkor az oktatás egy igen jelentős hányadát a lexikális anyag továbbadására kell fordítani. Arra, hogy mikor élt Petőfi, hogyan halt meg, ki volt Bánk bán, milyen irányt követett a Nyugat folyóirat stb. Az egye­temi oktató, legyen akár nemzetközileg is értékelhető felkészültségű és színvonalú szakember, óráin emelt szintű középiskolai tanári munkára kell korlátozza magát. A közvetett kár pedig az, hogy a magyar irodalom teljesítményei nem kerülnek be egy olyan diszkurzusba, amelyben Ady, Kassák, József Attila vagy Pilinszky Rilke, Eliot, Benn, Pound, Valéry költészetével szembesülnek, illetve amelyben Kosztolányi, Krú­dy, Márai akár csak ellenpéldákként Joyce, Proust, Mann mellé állíthatóak lennének. Az irodalomban csak az létezik, amiről beszélnek. Petőfi, minden önmegnyugtató hiedelmünk ellenére alig létezik, mert a hungarológusok az utóbbi évtizedekben el­felejtettek róla beszélni. Kosztolányi ellenben, évtizedekkel a halála után feltámadt. József Attila pedig ott létezik, ahol a róla való beszédet sikeresen ráhangolták valami­lyen, ma korszerűnek elfogadott tematikára.

Next

/
Thumbnails
Contents