Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Szerbhorváth György: Bevezetés német mitológiám lexikonába
SZERBHORVÁTH GYÖRGY • BEVEZETÉS NÉMET MITOLÓGIÁM LEXIKONÁBA 29 üzem nem volt. Azt sem tudom, hogy Drezda szétbombázását Matyi bácsi átélte-e „élőben”. 14 éves voltam ekkor, a nyolcadikos általános előtti nyáron történt mindez, a második világháború történetét viszont majd csak a nyolcadikban tanultuk. Talán nem is igen tudtam-hallottam a holokausztról, családunk történetéről is keveset, és valahogyan minden, úgymond az egész élet természetesnek tűnt - az is, hogy mindkét nagyanyám német, de nem beszélünk otthon németül (vagyis inkább donau-svábul), illetve sehol sem, csak az iskolában meg a német rokonokkal. 14 évesen alighanem nem foglalkoztatják az embert a családi történetek, amiket ünnepi ebédek során hall. Nem csúsznak el a füle mellett, de 14 évesen az embert inkább a foci érdekli, a pingpong, a csajok, a legújabb zene, a technikai cuccok (pl. a ZX Spectrum számítógép, amit nekünk Christa néni hozott), a trendi öltözék, a képregények, és főképpen az, hogy a szülei hagyják békén, adjonak neki maximális szabadságot. A rokonok is főleg azért érdekesek, mert ajándékot hoznak, titkon zsebpénzt dugnak az ember zsebébe, ami a fenti tárgyakra, illetve célok elérésére hasznosítható. A sváb rokonok tehát nem történelmi és családtörténeti kérdéseket vetettek fel bennem - mint ma -, hanem inkább, hogy így mondjam, egzisztenciálisakat. Meglétük már csak azért is magától értetődőnek tűnt, mert vidékünkről igen sokan mentek ki gasztarbajternek Németországba, osztálytársaim közt is akadt olyan, aki Németországban született, és első osztályban még magyarul sem tudott, csak németül (hogy aztán hetedikben némettudásunk már egy szinten legyen). Az iskolában tehát a tárgyi kultúra - nevezzük így - nagyjából két csoportra osztotta a diákságot: akiknek szülei vagy rokonai vendégmunkások voltak, s akiknek nem. Illetve ritka madárként ott volt a mi családunk az igazi német rokonokkal. Az előbbi csoport tagjai és mi nyugati edzőcipőben, legfrissebb szabású farmernadrágban és kurrens feliratú pólókban jártak, utóbbiak a jugoszláviaiakban (na ja, ma meg mindenki szinte kínai, azaz ázsiai eredetűben). Ugyan Jugoszláviában is kapható volt - a szocialista blokkal ellentétben - mondjuk jó minőségű Adidas edzőcipő, de a németországi mindig újabb verziójú volt (más kérdés, hogy - mint említettem - Németországban jugoszláv gyártmányút árusítottak, Jugoszláviában meg németországit; és ez nem vicc, ilyen a munkabér, vagyis a tőke logikája). Presztízse tehát annak volt, ami Nyugatról származik, nem mintha a minőség terén oly jelentős lett volna a különbség, bár az újdonság tekintetében igen. Egy példa: 1976-ban Grundig tévét hoztunk haza Skodánk tetején. Ez volt az első távirányítós tévé a faluban, és mivel nem tudtuk, hogy kell hívni ezt a kis ketyerét, hát nyomkodónak neveztük el. A családban egymás közt máig így hívjuk a távirányítót.
