Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Szerbhorváth György: Bevezetés német mitológiám lexikonába
28 Új DUNATÁJ • 2004. DECEMBER Szerbhorváth György BEVEZETÉS NÉMET MITOLÓGIÁM LEXIKONÁBA 1986-ban a müncheni körgyűrűn „száguldottunk” a családi, jugoszláv gyártmányú Zastavával, én voltam a mitfárer. Apám a hajnal óta tartó vezetés, a megtett ezer kilométer után igen fáradt, ilyeténképpen ideges volt már, és hogy még mindig nem értük el az augsburgi leágazást, az a gyanú támadt benne, hogy nem tudok térképet olvasni - miután folyton azt mondtam: tovább, tovább -, és rámkiáltott: fordítva tartod a térképet! És megfordította ölemben a térképet. Mukkanni sem mertem, bár jó navigátornak bizonyultam, tudtam, merre megyünk. Wiedenzhausenba igyekeztünk, Bajorország szívébe a sváb rokonokhoz. Imádtam ezeket az utakat, a német rokonok tejben-vajban fürösztöttek bennünket, felöltöztettek tetőtől-talpig a legújabb módi szerint, bőséges zsebpénzt kaptunk és anynyi üdítőt ittunk, amennyi csak belénk fért. Bátyámmal dedikált labdákat kaptunk a Bayern Münchentől, a stadion gyepén is járhattunk, mert az egyik benősült rokon fociedző volt. Néztük a Németország-Argentína focidöntőt, s utána mi is németszerűen szomorúak voltunk. Igaz, kárpótolt bennünket az új Adidas és Puma sportcipő - ezekről már csak itthon, utólag derült ki, hogy a mi Nagy-Jugoszláviánkban (ma Szlovéniában), illetve Malaysiában készültek. A bátyám megvette a legújabb Modern Talking kazettát (magnót most nem vettünk, ezt mindig a rokonok hozták, ha ők látogattak „haza” a Bácskába), no, én ezt a diszkózenét kevésbé bírtam, inkább Joola asztalitenisz-ütőt és Schildkröte márkájú pingponglabdát vettem. A vendéglőben folyton spécit kértem, a kóla és a narancs ezen keverékét, ami itthon ismeretlen volt, és különösen az számított, hogy ez mindig több deci volt, mint egy szimpla ital, bár az íze is feledhetetlen. Felmentünk az olimpiai toronyba, meg Ulmban a világ tán legmagasabb templomtornyába, aztán az Alpokban kirándultunk, és mivel Christa nénikénk Dachauban lakott ez idő tájt, oda is elugrottunk. Ebben az évben elvittek bennünket a KZ-be is. Igazándiból én a legfényesebben arra emlékszem, hogy utána a KZ-t közvetlen közelében lévő állóbüfében sült kolbászt ettünk. Jó, persze, megmaradt a kapura kiírt „Arbeit macht frei”, megmaradtak a kemencék, meg a barakkok, különösképpen, mert Matyi bácsi azt mondta, hogy amikor Drezdából végre Münchenbe ért, és csatlakozott az odamenekült rokonsághoz, ők is ilyen barakkokban éltek egy ideig. Drezdába 16 évesen került ki egy repülőalkatrész-gyárba, ha jól emlékszem - ez azért nem világos, mert Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhíd-jaból illetve más könyveiből az derül ki, Drezdában semmiféle ilyen stratégiai jelentőségű
