Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Harkai Vass Éva: Írásgyakorlatok
Harkai Vass Éva • Írásgyakorlatok 23 és durva epizódon is csak derülni vagy sajnálkozni tudtam, amikor márciusban a kabátom vállánál fogva rángattak ki a tervezőirodából káromkodás, szitkok és éktelen ordítozás közepette, miután kinyilvánítottam, hogy tudok az addig kifizetetlen tervekért járó tartozásokról. Ültem az Opelben, s miközben vártam, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson, a visszapillantó tükörben nyugodt lélekkel vettem szemügyre az epizód aktőrjét, amint kimerevített mellkassal, valamiféle felsőbbrendűség álhitében grasszál a város (a nagyutca, mondaná Juhász Erzsi) leromlott díszletei között. Na, ebből kellene történetet fabrikálnod, mondaná Gábor a tőle megszokott cinikus és cinkos hangon, ha mostanában a közelemben lenne, s felfedné magát. Az igazság azonban az, hogy nemcsak nem kívántam, nem is tudtam sem olvasni, sem írni, még a nagy magabiztosságom közepette sem. Intéztem az elintéznivalókat, oda-vissza utazgattam, néztem az őszt, mind nagyobb csodálattal és révülettel, figyeltem az embereket magam körül, s felfedtem számomra addig rejtve maradt vonásaikat. Kiélezett szituációkban minden fokozottan mutatja meg magát. Átláttam bizonyos helyzeteket, beláttam az álarcok mögé, fel tudtam ismerni az őszinte, s fel a tettetett gesztusokat is. A természetes nyíltság tiszta ábrájával szemben egyre inkább láthatóvá vált a szerepjátszás, felismerhetővé a tettetett sajnálkozás, beláttam a mímelt jókedv kulisszái mögé, tudtam, kik azok, akikre számíthatok, s kik, akikkel, bár képességeiket meghaladva gyakorolják a sajnálkozást s a megjátszott részvétet vagy épp fölényesek, még mostani helyzetemben sem cserélnék. Miközben persze azokat is meg tudtam különböztetni, mintegy kiválasztani a kórusból, akik velem egy hullámhosszon voltak. Ez a tisztánlátás oda vezetett, hogy, bár még nem tudtam egészen pontosan, mit akarok, azt már igen, hogy mit nem. A részleteket viszont senkivel nem beszélhettem meg, senkinek sem mondhattam el, a konkrétumokba nem akartam senkit beavatni. Absztrakciók, metaforikus eltérítések, rejtett utalások kellettek volna, egy kis jó értelemben vett esztétikai maszatolás, hogy a leleplezés veszélye nélkül formát adhassak a bennem zajló folyamatoknak, hogy leírhassak minden rezdülést. De ahogyan olvasni, írni sem tudtam, még verset sem, ami az én műfajom. Ekkor jutott eszembe L. másfél évvel ezelőtt tett javaslata s az ifjú titán megjegyzése. Prózára fel? Ám hiába a rábeszélés, a próza nem az én műfajom, amit eddig ebben a formában írtam, csak véletlen műfaji kirándulás volt, kivétel, ami erősíti a szabályt. Leszállni a vers táltosáról, amikor rá sem tudunk ülni, át egy másik, éppoly szilaj és kiismerhetetlen lóra, mely gyakran a vers úrlovasait is úgy leveti, hogy szörnyethalnak, amint Kosztolányi írja? Hol itt a vers úrlovasa s hol a táltos? Még valamirevaló múzsát sem találni, csak egy szilaj és kiismerhetetlen ló dobrokol a ház előtt, s még istálló sincs a közelben, amely befogadná, itt tartaná. Ahhoz pedig, hogy fel- vagy átül
