Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Harkai Vass Éva: Írásgyakorlatok
24 Új DUNATÁJ • 2004. DECEMBER jek rá, Gábor segítségére volt szükségem. Ám Gábor mostanában kerül, s ritkán mutatja meg magát. Ez is külön történet lehetne, nem is akármilyen, hallom távollétében is a hangját. Ötletet, tanácsot könnyű adni, de próbáld meg egyszer te összeszedni a szálakat, elkezdeni és befejezni a történetet, mondanám neki, ha hallaná. Számomra külön csapás, kész katasztrófa, hogy ahhoz, hogy a fehér lapon, amely előtt hetek, hónapok, sőt évek óta tehetetlenül ülök, végigírhassam a sorokat, s ez se kritika, se tanulmány, se konferenciaszöveg, se esszé, de még levél se legyen, épp csak próza, valamiféle szépirodalom, Gáborra van szükségem, aki úgy van, hogy nem is létezik, van is meg nincs is, hiszen meg sem született. Amikor megírtam Kamenicát, Testerát, Bledet, Bohinjt és Kastelt, még független voltam tőle. Függetlenségem az így éltünk utolsó mondatáig tartott, még belefért gyerekeim születésének hangulat- és pillanatképe, még megengedte, hogy ajánlást és prológust írjak a szöveg elé, a saját nevemet is fölé, s akkor hirtelen előlépett: eddig tartott, ennyi volt. Azóta csak akkor tudok prózát írni, ha váratlan helyeken és időben felfedi magát. Ő a kontroll, ha nincs jelen, nincs szöveg, ha jelen van, ellenőriz, bírál, cinikus megjegyzések nyilait lövi felém, és semmi sem íródhat nélküle. Gáborral a falon, Gábor és én, esetleg még egy-két kínos szövegkísérlet, és semmi több, holott a nagy szövegszünetben évre év, múlik az idő, s még jó, hogy csak jelen időben. S ez a jelen idő is... Ha csak üresség lenne és hiány, valahogy kitölteném, megkísérelném belakni, kitapogatni körvonalait, kiterjedését, hátrányaimat előnnyé alakítani, valahogyan csak elboldogulnék egy szál magamban is, de a hátrányokat tetézve még itt van ő, a fantomalak, aki van is meg nincs is, úgy van, hogy nem is létezik. Mostanában azonban, amikor épp lenne rá időm, s talán kedvem is, hogy vele töltsem hirtelen megüresedett estéimet, nem mutatkozik, nagy ívben elkerül. Van is meg nincs is, jó is, meg rossz is, mint egy függőség, amelytől szabadulni szeretnénk, mégis görcsösen ragaszkodunk hozzá, elvesznénk nélküle. Hosszú évek után azonban mégis előkerült Gábor, egészen váratlanul s váratlan, eddig nem létező alakban mutatta meg magát. Álltam a tetőteraszon, a tobzódó ősz fényeit néztem, a barackfa ága a széltől a korlát fájához súrlódott, mintha egy nagybőgő vonóját húzták-vonták volna le-fel a fán, s amikor felnéztem az égre, nem azt láttam, akit kerestem, de a látvány semmivel sem volt köznapibb: óriás nedves felhőtömbök vonultak iszonyú sebességgel, fehér óriáspamacsok azurit- és türkizkék alapon, hiába, nemcsak a tavasz tud tombolni, az ősz is, annyira szép volt a hirtelen kinyílt világ, hogy csak álltam ott, s néztem lenyűgözve, mint Kosztolányi az égi bált vagy Hrabal a galambokat, és tudtam, éreztem, most valami különösnek kell történnie. S ekkor, már éjszaka, eddig nem létező alakban, álmomban megjelent Gábor. Csodáltam volna, ha nem a maga cinikus és cinkos módján. Cinizmusa nem volt kellemes, de elviselhe-
