Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Harkai Vass Éva: Írásgyakorlatok
22 Új DUNATÁJ • 2004. DECEMBER ható, ez volt számomra az eltelt több mint fél év felismerése, s eddig nem tapasztalt fölénnyel tudtam felülemelkedni kellemetlen dolgokon. A nevetségest nevetségesnek láttam, a kisszerűt kisszerűnek (a tragikust tragikusnak, persze), minden olyan volt, amilyen, mintha egy egészen új világba kerültem volna, vagy olyanba, amely mindig is létezett, csak nem tudtam kitapogatni valós kontúrjait. Mintha eddig ködben éltem volna, amelyben magam sem tudtam fel- és kiismerni önmagam, nem az voltam, aki valójában vagyok, mindig valaki más, mindig másmilyen. Most kiderült, mindazt, amin évek hosszú során át változtatni szerettem volna, igenis meg kellett volna változtatni, amit rossznak és helytelennek véltem, valóban rossz és helytelen, amit jónak vagy értékesnek tartottam, jó és értékes volt, hogy az arányérzékem mindig is jól működött. A sors iróniája, hogy épp most kerültek helyükre a dolgok, amikor egyedül maradtunk, s amikor egész életünket át kellett hangszerelnünk, hogy megkísérelhessünk másként élni, vagy csak élni, így, egyszerűen, ezt az egy igét infinitivusban és semmi többet. A több havi étvágytalanság megtette a magáét, lefogytam, könnyebbé váltam, könnyebbnek és könnyedebbnek éreztem magam, öltözékemben kényelmesen elfértem, s ettől egészen otthonosan mozogtam az emberek között. Ettől a felfokozottságtól persze ugyanúgy nem tudtam sem aludni, sem dolgozni, mint amikor padlón voltam, de a gyerekeim fellélegeztek, eddig nehezen viselték el mélyrepüléseimet, azt szerették volna, hogy a történtek ellenére is minden maradjon úgy és olyannak, ahogyan és amilyen volt, nem akartak beszélni arról, ami történt, úgy gondolták, amiről hallgatunk, nem is létezik. Most, hogy összeszedtem magam, ők is felengedtek, kedvesek voltak és kiegyensúlyozottak, valamelyest önállóbbakká váltak, leckét írtunk, mestereket gyűjtöttünk magunk köré, akik szolgálatkészen megoldották ügyes-bajos dolgainkat, kiköszörülték a csorbát, még taxisofőrünk is akadt, a megváltozott körülmények között megtanultunk másként élni. Minden működött, s mindennek megvolt a rendeltetése, oka, célja, ki-ki tette a dolgát, kialakítottunk egy atmoszférát, már-már egy újfajta, másféle harmóniát, amelyben mindegyikünk otthon érezte magát. Lehet, hogy az idegrendszerünk védekezése volt ez a több havi víz alatt élés elllenjátékaként, lehet, hogy csak a mélypontot felváltó túlsrófoltság volt, de így élni lehetett, s számunkra most ez volt a legfontosabb. Nem kívántam olvasni, írni, nem érdekeltek szakmai kérdések, nem akartam mindenáron szerepelni, szerepekbe menekülni sem, emberek között akartam lenni, kivált olyanok között, akik szeretnek, s akiknek a társaságában jól érzem magam. S ez meg is hozta a maga eredményét, a szálak kézben tartásához szükséges magabiztosságot és fölényt. Azon, ami fél éve letaglózott, most könnyűszerrel emelkedtem felül, ami régebben félelmetesnek, most nevetségesnek vagy sajnálatra méltónak tűnt. Még azon a gyűlöletteljes
