Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Harkai Vass Éva: Írásgyakorlatok
Harkai Vass Éva • Írásgyakorlatok 21 Harkai Vass Éva ÍRÁSGYAKORLATOK Egy húsvéti könyvfesztivál alkalmával a barátunk azt mondta, közbenjár, hogy kiadják a könyvemet, de prózát kell írnom, verseskötetet a kutya sem vesz, a könyvpiacon a lírának túl alacsony az árfolyama. Ültünk a kongresszusi palota kávézóteraszán hármasban, ébredeztek a fák és füvek, jóformán megbolondított bennünket az érkező tavasz, a levegő még éles volt, de tele illatos párákkal, a fanyar fűillatba belekeveredett a vermut édeskés illata, s én nem mertem bevallani, hogy nem tudok prózát írni, amit eddig írtam, csak véletlen műfaji kirándulás volt, kivétel, ami erősíti a szabályt. Jóval túl a negyvenen az ember nem mondhat ilyeneket. Az előző éjszakát átszerelmeskedtük a Sáfrányban, álmosságomon kávékkal igyekeztem enyhíteni, könnyűnek és magabiztosnak éreztem magam, szerelem és poézis dolgában volt némi tapasztalatom, de most a prózán lett volna a sor, zavaromat, miként az elnyomott ásításokat, lepleznem kellett. Azt sem mondhattam a barátunknak, hogy történetet sem tudok írni, sem a magamét, sem másokét, még az elolvasott regények tartalmát sem tudom megjegyezni, ha megkérdeznék tőlem, hogyan végződik Az arany ember, szégyent vallanék. Valamivel később, ekkor már ősz volt, egy ifjú titán azt mondta, oké a versek, de a prózámat szívesebben olvassa, érdekesebbnek tartja. Most az ősz tombolt, soha nem gondoltam volna, hogy ez az évszak is lehet ilyen extatikus, ami zöld maradt, nagyon zöld volt, a sárga nagyon sárga, a piacon a szőlőszemek majdnem szétrobbantak, telt sárga színű banánt, erotikusán piros paradicsomot vettem, jóformán ezeken és kávén éltem, a több hónapon át tartó üresség és letargia után valami hallatlan életösztön vett rajtam erőt, már-már szégyelltem, ha részvétteljes arccal megkérdezték tőlem, hogy vagyok, majd szétvetett a jókedv, úgy válaszoltam, hogy jól, köszönöm. A színek, formák most kétszeres élességgel mutatták meg magukat, minden szépnek tűnt, egészen apró dolgoknak tudtam örülni, mindenki végtelenül kedves volt hozzám, a város, amelyet eddig nem szerettem, s nem éreztem otthon magam benne, észrevétlenül magával ragadott, mintha mindenki egy kissé megbokrosodott volna körülöttem, köztük én magam is, jó lesz óvatosabbnak lenni, gondoltam, jóból is megárt a sok. Ügyet sem vetettem hát az ifjú titán megjegyzésére, zajlott velem az élet, év eleje óta több mint egy tucat nem is kis dolgot elintéztem, megoldhatatlannak tűnő problémákat oldottam meg, s ez olyan biztonságérzetet, magabiztosságot adott, hogy soha nem tapasztalt könnyedséggel rekesztettem be nem szívesen hallott mondatokat, vágtam el kínossá váló dialógusokat. Az égvilágon mindent el lehet intézni, minden megold
