Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Térey János: Hadrianus redivivus (vers)
Térey János • Vers 15 Vitrinbe gyűjtve a szemétgödörből Fésűtöket és orgonátokat, Lesz-e, ki holnap belőletek él: S fülének már csak múzeumi nyelv A tietek, s rejtvény a másik élet?... A vonzó élet megformált imágót Mutat a pénzemet költő tanúknak. A verdefényes érmek oldalán A legjobban tetszem magamnak így, Mint rendcsináló fenség - restitutor! Ez voltam én, amikor fölemeltem A lábam előtt térdeplő vak asszonyt, Ki térdem csókolgatta (jaj, de kínos!), S tolmácsolván „a mennyek rendelését”, Azt hitte, áprilist játszhat velem... A legkevésbé tetszem, mint beteg, De ez az arcom nincs aranyba öntve. Az öngyilkosság leglassúbbik útja: Tengődöm étlen-szomjan, álmom űzöm, Hogy megkurtítsam a meddő öregkort... Innen szép nyerni, ugye?! Mikor egy Kis szívességet kértem orvosomtól, Félampullányi szabadságot, ő nem! Inkább saját magát mérgezte meg, Csakhogy ne kelljen semmit adnia. Hát jó. Túlélem őt, Pius meg engem. A lélek cselleng ezen a világon, Fölkerekedik sápadt útitársunk; Nem huncutkodhat örökké körünkben, A sivatag szívébe költözik... Azt hitték, nem tudom, hogy ez az asszony, Ki eljön hozzám sommo monitus, S trónomnál vaksin térdepel, nem is vak? Pius bérelte föl, a tiszta lelkű,
