Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 3. szám - Gajdó Ágnes: "Mikor születtem, a kezemben kés volt" (Tanulmány)

46

Új DUNATÁJ • 2004. SZEPTEMBER

igyekezettel szítja a szenvedést, marcangolja önmagát, mint aki tudja, hogy minden szépnek és jónak ára a kín. Illés Endre 1946. május 14-i naplójegyzetében az íráshoz, a művészethez nélkülözhetetlen fájdalomról vall: „Milyen furcsa az, hogy a fejlődés mindig sérülésekből indul el. A sérült állatból lett valamikor az ember; és sérült emberből a művész. [... ] szinte érdemes az életben megsérülnünk: nagy és szép érzések formálódnak végül a sebekből.”

A Nagyon fáj című versben még egy helyen találunk utalást a késre: „Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok / és mondjátok neki: Nagyon fáj.” Szövegváltozata az ártatlanság elvesztését, a deflorációt sejteti: „Ártatlanok, / kések alatt sikongjatok / ha jön és mondjátok: Nagyon fáj!” A kés a nő megbecstelenítésének vagy megcsonkításának eszköze lehet, a szüzesség elvételére utal. Ugyanakkor a kasztrációs félelem is megbújik a sorok között; a 23. szakasz megerősíti ezt a feltételezést: „Lovak, bikák, / kiket, hogy húzzatok igát, / heréinek, rijjátok: Nagyon fáj.” (A ló és a bika egyaránt maszkulin jelkép, a férfiasság, a megtermékenyítő, a teremtő erő szimbóluma.) A végleges változatban homályosabb, kevésbé szembetűnő ez az értelmezési lehetőség. (Az olvasók esetleges értetlenségéről hasonlóképpen gondolkodhatott a költő, mint - Vágó Márta emlékei szerint - a Kiáltozás című vers írásakor.)

„Ne bámulj vakon / a kifent rohamkéstől”

József Attila-i értelemben „eredendő bűnnek” minősíthető a magány, hiszen az ember az ellen vétkezik, akit szeret, vagyis önmaga ellen. Akaratlanul vagy szándékosan követi el tettét. Vagy önszántából marad távol a „világtól”, vagy az alkalmazkodási készség hiánya miatt, vagy mert a világ kirekeszti. Mindenképpen vétkesnek érzi magát, ugyanakkor ártatlannak is. Kínok között kiáltja: „Mit vétettem én, / hogy nem felelnek, akárhogyan intek, / hogy nem szeret, ki jog szerint enyém. / Ne higyjetek érteden bűneimnek, / míg föl nem ment az odvas televény.” (Ki-be ugrál...) Az eredendő bűnt „kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak” - írja a Szép Szó 1936. évi 2. számában megjelent Szerkesztői üzenet néven ismertté vált szövegben, mely a Barta Istvánnal folytatott polémiára adott válasz. De hogyan bocsáthatna meg önmagának, ha bűntudat gyötri? És ha a meg nem bocsátás maga is bűn? A kör bezárul.

A Ki-be ugrál... című vers után a Kiáltozásban félelmetes pontossággal fogalmazza meg állapotát, érzéseit. Az egymást előhívó, feltételező bűn- és késmotívum szempontjából is kiemelkedő vers a Szép Szó 1936. decemberi számában jelent meg, a Nagyon fáj című kötet záró darabja. Születésének körülményeiről Vágó Márta tudósít rendkívül érzékletesen. Vágó Márta talán azért értette meg jobban a költő gondolatmenetét, mert maga is részt vett analitikus kezelésen.