Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 3. szám - Gajdó Ágnes: "Mikor születtem, a kezemben kés volt" (Tanulmány)
Gajdó Ágnes • „Mikor születtem, a kezemben kés volt’ 39 állítólag mégis csak megleste E.-t U.-val, kabátja alatt konyhakést szorongatva, melyet mikor rájuk akarta vetni magát, kicsavartak a kezéből.” Ugyancsak erről az esetről ír - kevésbé valószerűen - Faludy György: „[...] Attila késsel támadt a Gyömrői szerelmesére. [...] ...egy konyhakéssel nekirontott az illetőnek, aki a kezével kapta el a kést úgy, hogy az jó mélyen belement...” Bak Róbert patográfiájában két Gyömrői ellen elkövetett támadásról ír: „[...] két ízben megtámadta az asszonyt, veszedelmes szerszámokkal, fenyegető, sötét dühvel”. Később Gyömrői Edit - Vezér Erzsébet kérdésére válaszolva - cáfolta, illetve pontosította az egymásnak ellentmondó leírásokat. Az analitikus szavai meggyőzőnek, hihetőnek tűnnek. Németh Andor túlságosan kiszinezte a kalandot, talán éppen az volt a célja, hogy József Attila agresszív indulatait följegyezve a betegség előzményeire és okaira találjon viszonylag megnyugtató magyarázatot. A KÉSEI KÉS-VERSEK GYÖKEREI A kés motívuma leggyakrabban a kései, főleg az 1930 után keletkezett versekben fordul elő. A korábban keletkezett, a kés motívumának szempontjából érdekes verseket csak utalásszerűén említem. Hangsúlyosabban kívánok foglalkozni az 1934-es átalakulás utáni költeményekkel. József Attila költészetében az 1923-ban keletkezett A Kozmosz éneke című műben találkozunk először a késsel („És éles sziklán gyilkos késeket fen.”). A szonettkoszorúban már felfedezhetők a jellegzetesen József Attila-i motívumok: tenger, rend, űr, gyermek, isten, köd, rab. A tökéletes magányosságot, a törött világba vetett társtalan lény fájdalmát, de élni vágyását és tétova reményét vetíti versbe József Attila a Legutolsó harcos című ciklusban, különösen annak záró darabjában, A csoda című versben. Szürrealista látomás és önvallomás; a Piros történet előképe, líraibb változata. A szarván gyerekekkel teli körhintát forgató acéltehén síró szemeiből „késnyelek hullottak pengétlenül”. Lehet-e ennél plasztikusabban ábrázolni a világból való kivetettség, a kínzó magány érzését, a gyökértelenség, a felnőtt létre való alkalmatlanság fájdalmát? Az Ülni, állni, ölni, halni című, 1926 nyarán keletkezett leltárvers a hagyomány továbbélésére példa. Szigeti Lajos Sándor kitűnő tanulmányában bemutatja, hogy a huszadik századi magyar irodalomban az infinitívus „egy, a költői magatartásformát is meghatározó szemléletet hordozó és sugárzó poétikai eszközzé válik”. Kölcsey, Vajda, Ady, Juhász Gyula, Kosztolányi után József Attila is e hagyomány folytatója. Életművét idézi a verscím; a versben sorjázó, kissé kusza képek a fiatal költő körüli, a világban tapasztalható zűrzavart érzékeltetik.
