Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 3. szám - András Sándor: A kaland
30 Űj DUNATÁJ • 2004- SZEPTEMBER látta a lány testét a levegőben, prüszkölő-nevető arcát a vízben, behúzta az evezőket és maga is beugrott a csónak orrából. Nem tudta, milyen hideg lesz a víz ott bent, és ugrás előtt egy pillanatra megállt. A csónak billegett alatta, ő pedig arra gondolt, mennyi öntudatlanul legyűrt rettenet feszül az emberben, amikor a víz idegen elemébe lép, és mennyi gyönyör fakad ebből a birtokolt rettenetből. Hősiesség, játék a halállal, hiszen belefulladhatna, elég egy görcs, pánikba táguló ijedtség, Ingrid valószínűleg ki sem tudná menteni. Vacsora után sétálni mentek, aztán megittak egy pohár bort, és megint jártak egyet. Az ég derült volt, a csillagok elevenek, és Ingrid megkérdezte lant, lenne-e kedve elmenni valamelyikre. lan azt felelte, nem. Ingrid csodálkozott. Nem értette, hogy élhet ember ilyen kíváncsiság nélkül: ő bizony, mondta, boldogan menne. Érdekes lehet, vajon milyen? ha sikerül a sofőr, a szomszédom kaszkadőr, talán rá lehetne venni, elég sötét alak, kihagyom ezt az egészet, csak a pszichológus marad, meg a megírás enyhe, lanyha élvezete, rám ne foghassák, bár a börtön se rossz megoldás, unatkozni ott is lehet, írni is, a feleségnél az se rosszabb, csak akkor rosszabb, ha megerőszakolnak a rabok, állítólag megesik, akkor már inkább a feleség? inkább? tényleg? állandóan azt teszi, anélkül, hogy tudná, vagy tudja is? Majdnem telihold volt, a fák árnyékaira úgy léptek a füvön, mint valami rongyolt szőnyegre. lan hallgatott, a lány kérdezte, mire gondol, azt felelte, töpreng, vajon igazat mondott-e, bár ezt valószínűleg csak hónapok múlva tudja majd eldönteni. De, tette hozzá, annyi biztos, hogy száz évvel ezelőtt könnyebb lett volna megválaszolnia a kérdést, ezer évvel ezelőtt még könnyebb. Akkor az odajutás csak pillanatokba kerülhetett a szellemek országútján, csodamód. Ma sokkal gyorsabban közlekedik az ember, de, sajnos, a csillagokra sokkal lassabban ér el. És számolni kezdett: a legközelebbi állócsillag lekerekítve négy fényévre van, a rakéták, mondjuk, negyvenezer kilométerrel mennek óránként, egy fényév mindegyik másodperce hárszomszázezer kilométer. Egy fénymásodperc nyolc óra rakétaút, minden perc hatvanszor nyolcvan, vagyis négyszáznyolcvan óra, az pedig húsz nap. Mindegyik fényóra hatvanszor húsz, vagyis ezerkétszáz nap, mindegyik fénynap huszonnyolcszor nyolcszáz nap, ami viszont majdnem nyolcvan év. Lassan számolt, ballagva. „Hol van pedig egy fénynap egy fényévtől.” Ingrid félbe akarta szakítani, de lan hajthatatlan volt, tovább számolt. Háromszázhatvanszor nyolcvan az huszonnyolcezer nyolcszáz év, az pedig néggyel megszorozva száztizenkétezer év. „Gondold meg, Ó-Egyiptom ötezer éves, ez pedig száztizenkétezer év, esetleg néhány ezerrel több, hiszen lekerekítettem a számokat.” Maga is lehangolódott a számtól, így nemigen maradt diadal hangjában, amikor levonta a tanulságot, hogy a csillagok túl messze vannak tőle, embertől sohasem voltak messzebb, mint most, hát nem érdeklik. Ha rájuk gondol, elborul a kedve.
