Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 3. szám - András Sándor: A kaland

András Sándor • A kaland

31

Ingrid egy levelet szedett fel a földről, tölgyfalevelet, és szárán ide-oda pörgette két ujja közt. A szám őt is lehangolta, de a férfi beállítottsága még jobban. Ezt a borzalmas számot nem lelkendezve vagy izgatottan kereste, hanem barátságos ridegséggel, angol módra. Meg is mondta neki: „Te olyan angol vagy, nem is tudod, mennyire.” lan megiitődött, még csak nem is mondhatta a lánynak, hogy téved.

„És nem is érdekes, amit mondasz”, ellenkezett Ingrid. „Rakétán talán messze van, de ki tiltja meg, hogy úgy nézz és vágyakozz ma is, ahogyan száz vagy ezer évvel ezelőtt? Engem nem érdekel, hogyan jutok oda, csak szeretnék ott lenni. Kíváncsi vagyok, milyen ott a világ.” És tovább pörgette a levelet, ezúttal két mutatóujja között, úgy nagyobb lendülettel csinálhatta.

„Talán én is kíváncsi vagyok”, mondta a férfi, „de kíváncsiságom lever, mint a legtöbb dologban, hát igyekszem nem törődni vele.” Lehajolt, felemelte a levelet, amely egy nagy lendületű pördítéstől kipenderült Ingrid kezéből, és lehullott a földre. Odaadta neki, rámosolygott, Ingrid visszamosolygott, újra megindultak. „Egyébként”, mondta lan, „nem tudom, ki vagy mi tiltja meg, hogy úgy gondoljak a csillagokra, mint száz vagy ezer évvel ezelőtt, de valami megtiltja, legalábbis közbeszól.”

Megittak még egy pohár bort a közeli vendéglő kerthelyiségében, szúnyogok és csillagok alatt, aztán elmentek lefeküdni. lan úgy érezte, ott folytatja Ingriddel a testi kapcsolatot, ahol abbahagyták. A lány hálásan fogadott és pazarlóan adott. Fáradt volt, az italtól kicsit bódult, érezte, valami sötéten lódul benne, érthetetlenül, ijesztően. A férfi lenyűgözve csókolta, közben egy-egy pillanatra félelem rebbent végig benne. Amikor egymás mellett feküdtek, újra elfogta a félelem: észrevette, a lány sír. Csendesen, zajtalan könnyekkel, anélkül, hogy tudná, de lehet, hogy tudja és élvezi, dühöngve is élvezi, akkor már inkább a rabok? ki tudja? az a hülye pszichológus biztos nem tudja, még azt se tudja, hogy vagyok és írom. édes isten, milyen unalmas is ez. lan, aki visszariadt minden felelőségtől, és gondolta, mit fog hallani, hogy Ingridnek szüksége van rá, szereti, mégis erőt vett magán, és mégis megkérdezte, miért sír. Ingridből hangosan szakadt fel a zokogás, ahogy odalendítette fejét a férfi mellére. Heribertet szereti, sírta, szerelmes belé.

„Akkor miért jöttél velem, nem értelek”, riadt meg lan bosszúsan. „Féltékennyé akartam tenni”, bugyborékolt a lányból könny és szó.

„Azt akartad, hogy vegyen el feleségül, váljon el”, mondta lan és legszívesebben felugrott volna az ágyból. Ingrid sírt és arcával a férfi mellén igent bólintott.

„Sohasem fog elvenni. Soha. Azért is hagyta, hogy eljöjjek veled. Tudom, érzem, csak azért, hogy távoltarthassa magát tőlem, hogy elhallgattasson, ha újra szólok. Megéreztem este a vendéglőben, amikor meghívott téged magukhoz ebédre. Tudtam, azt akarja, tudtam, de nem volt mit tennem”, sírt fel, „nekem is kell a világ.”