Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 3. szám - András Sándor: A kaland
András Sándor • A kaland 27 seit: vonzódva iszonyodott az égbe és az égből zuhogó hatalmas hústömegektől, a vaskos comboktól, amelyektől fulladozott a szeme, az egész anyagi orgiától, ami valahogy megtisztította, utána boldogan járt az utcán, még a tömött villamosokat is megkönnyebbülten élvezte. Ingrid csak undorodott tőlük, inkább a Rembradtoknál töltött időt. Négy órakor találkoztak megint, az állomásnál. Megváltották a jegyet, beültek a vonatba, és nemsokára megindultak az alig egyórás útra. A fülkében egyedül voltak, együttlétük csak most kezdődött igazán, ha nem tudom, mit érez, lemondok, akkor már azzal kell, hogy ki se találok figurát, már maga a figura fabatka (fapadka, amin kényelmetlen az ülés?), ha pedig csak mozog, unalmas, nem vagyok hemmingway, macska se vagyok, annak elég a gombolyag a padlón, nekem az a padlón unalmas, nem azért írok, hogy untakozzam, épp azt nem akarom, nem a homály vonz, csak a mellétrafálás, a nem-tudom-miért-oda, a tudom és a nem-tudom közti feszültség, a feleségemnél éppen ez hiányzik, nála mindig tudom, és nem írhatom mássá, ő túlságosan van, azaz túlságosan nincsen, akárcsak fogamban a fájás, amellyel együtt menekültem ugye a rendelőből ugye menekülök és ugye nem tudom, miért, bár tudom is, de mégsem, hogy miért unalmas az unalom, miért nem vonzó, nekem nem, miért? Ingrid kíváncsi volt, lan beszámolt az ebédről. Dicsérte az ételeket és furcsállta az asszonyt. Kedvesnek találta, de igen csendesnek, halványnak, nem értette, hogyan kerülhetett össze Heriberttel. Értetlenségét azonban már ismerte. Tudta, az efféle látszólagos tévházasságok igen gyakoriak, meg is tudta magyarázni őket, ez foglalkozásához tartozott, de akármennyire is meg tudta fejteni egy-egy esetben az okát, magát a tényt nem értette. A tényt, hogy valaki öntudatlanul vonzódik olyan tulajdonságokhoz, amelyek sajátjait tagadják, izgatják, pusztítják. Az igazi rejtélyt azonban abban lelte, hogy azokat az ellentétes tulajdonságokat a legtöbb ember magában hordja. Feltételezte, hogy Heribert anyja vagy apja lehetett olyan, mint a felesége. Valószínűleg az apja. És bár az anyjára ütött, apja tulajdonságait is magába szívta, miközben felnőtt. Az egy, mint rejtélyes keverék. Amíg figyelte őket az asztalnál, szinte kéjelgett értetlenségében és ámulatában. Heribert nyilván saját elnyomott tulajdonságaihoz vonzódott a feleségében. Önkínzás? Amit el is ért. Vagy teljességvágy, amit önkínzás nélkül nem elégíthetett ki? Maga sem tudta a választ. Úgy érezte, ez is olyan válasz, amit sohasem fog megtudni, mert talán nem is megtudható. „Tudod”, mondta hirtelen Ingridnek, félbeszakítva az ebéd leírását, „az zavarja az embert leginkább, ha nem tudja eldönteni, hogy csak ő nem tud valamit, vagy senki sem tudhatja. Olykor megérzem, hogy én ezt sohasem fogom megérteni, nincs meg
