Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 3. szám - András Sándor: A kaland
22 Űj DUNATÁJ • 2004. SZEPTEMBER hat, szomorodom el. megcsonkított az élet egy feleséggel, gyerekkel, no meg az írással: amikor kitalálok egy történetet, mindig kiválik belőlem valami, megcsonkulok, látom a beírt papírt, mintha egyik végtagom vagy belső részem lenne, vese, vagy tüdőcafat, hörgőhalom, levágott köröm. Megnézte hol áll a lány neve, és becsöngetett. Hamarosan berregett az elektromos zár, lan belépett a kapun, felment a második emeltre. Szokványos modern ház, szokványos lépcsőház, Németországban szokványos, neki idegen. Nem tudott rájönni, milyen hangulatot keltett benne, ez zavarta. Ingridre gondolt, vajon hogyan öltözködik, hogyan néz ki. Biztos napbarnított, gondolta. Az is volt. Kinn várta az előszobaajtó előtt a korlátnál, és mosolygott. lan arckifejezésére gondolt, amikor az majd belép a szobába, és szembetalálja magát Heriberttel. Amikor végre meglátta a fordulóban, mosolya megnőtt. lan szintén mosolyogva baktatott felfelé a lépcsőház lámpafényében. Talán mégiscsak szállodásba kellene menni, töprengett, és csodálkozva állapította meg, hogy öregszik, letagadhatatlanul harminchét éves. Ezt viszont komikusnak találta. Az ő tétova mosolya is megnőtt, amikor szembe találta magát a lánnyal. Kicsit más volt, mint utoljára, mégis a régi. Ahogyan üdvözölték egymást az ajtóban, aztán meg-megállva befelé indultak, nagy gyönyörűséggel figyelte ezt az ismerős illatú, ismerős formájú alakot; felszabadítóan hatott rá az idegen szagú, szokatlan ajtóban, előszobában, már a lépcsőházban, amely, érthetetlenül, már nyomasztani kezdte. írni, kitalálni mások gondolatait, mire nem vesz rá az embert az unalom, úristen, mire nem, még a magaméit sem sikerül, tudom persze, hogy most meg most meg most, de honnan is tudhatnám, hogy mi marad, mi tűnik el nyomtalanul, hogyan nyomtalanul, amiről egy pillanatig azt éreztem, amit éreztem, ha írok, persze egyszerűbb, megy a kéz, válogat a mozgás, automata automatt a gondolatoknak, sofőr a kéz, roncsok közül támolyog tovább, visszamarad a tetem, a gondolattetem, rideg unalom, a mindig már megtörtént, az elegem van, elég, basta, spanyolul elég, magyarul is megtörtént. A kis keskeny előszoba egyenesen a kanapéba ütközött: az ajtó nyitva állt, mint mindig, és lan hirtelen észrevette Heribertet. Az kényelmesen felállt, hogy üdvözölje, lan Ingridre nézett, újra Heribertre, zavarban volt, nem értette a dolgot. Ingrid bemutatta őket egymásnak: „Ez itt Heribert, ez itt lan.” Ianra mosolyogva: „Heribert a főnököm, hazahozott, esett az eső és nem volt nálam esernyő, aztán kinyitottam egy üveg bort, mert szomjas voltam, és amint látod, már alig van belőle. De ne félj, van még a hűtőszekrényben egy másik üveggel. Aztán Heribertre: „Hát ez lan. Szerintem tegeződjetek, hozok még egy poharat, úgy könnyebb.” „A tegeződés?” kérdezte lan, németül beszéltek, Ingrid nem válaszolt, csak ment, hozta a poharat, töltött Iannak, koccintottak. Heribert visszaereszkedett a kanapéra, úgy nézett Ianra: „Bizony hallottam. Ha
