Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 3. szám - András Sándor: A kaland

András Sándor • A kaland

21

Az esti munkából azért nem lett semmi, mert délutánra kifáradt. Hirtelen bonyodalma támadt, és mire úgy, ahogy elintézte, nem maradt kedve a levélíráshoz. Maga sem értette fáradtságát. Arra gondolt, talán influenza készülődik benne, épp járvány volt, és ez a betegség olykor napokig áskálódik a testben, mire tényleg meg is mutatja magát; napokig tart, amíg legyőzi a test természetes ellenállását. Egykori iskolatársa, most újságíró, talán egyetlen barátja mondta még régen: „Az influenza olyan, mint a kétségbeesés: mire nyíltan jelentkezik, már nincs mit tenni ellene.” Erre gondolt délután, hogy milyen találó ez az aforizma, holott igazi kétségben még sohasem betegeskedett. Végül úgy döntött, Ingriddel tölti az estét, hátha nem lesz jelen, ha meghalt, hiszen csak azt akarom, igazán csak azt, ne legyen jelen, ne untasson mindig a fülbevalóival, a nyűglődéseivel, semmi mást, írni sem akarok, jelezni sem, írva, írással próbálgatni sem a lehetőségeket. Gondolta, a lány majd kitalál valamit, az mindig tudja, mi történik a városban, milyen filmet játszanak, milyen színdarabot, miféle dzsesszzenekar időzik éppen valamelyik pincehelyiségben. Ingrid találékonysága azonban ezúttal cserbenhagyta, vagy ő maga hagyta cserben magát: semmihez sem volt kedve, amit a lány ajánlott.

„Megcsókoljalak? Hátha influenzám van”, játszott még mindig a lány hajával.

„Úgyis megkapom előbb-utóbb, ha meg kell kapnom”, nevetett Ingrid és egy pillanatnyi gonoszsággal - a folyosóról be lehetett volna látni a kanapéra - sajnálta, hogy az előszobaajtó nincs üvegből. Nevetett és megcsókolta Heribertet.

„Tudom, mit csinálunk ma este”, rántotta el fejét hirtelen a férfi. „Ha elviselhetőnek találom barátodat, elmegyünk vacsorázni hármasban. Legalább gyakorolom az angolomat.” „Tud németül”, mondta Ingrid.

„Hát akkor gyakorolom a németemet, arra is ráfér”, nevetett Heribert. Ingrid vele nevetett és megcsókolta. lan taxiba ült és megadta a sofőrnek a címet. Az mogorva kedvében volt, nem kezdett beszélgetni. lan sem. Kellemes, izgató érzés volt a sötét városon átutazni egy ismeretlen és mégis ismert célhoz, mintha a frontvonalba vitte volna egy tisztelettudó közlegény. Zápor esett korábban, még nem száradt fel, az utcák feketén csillogtak. Egyébként meleg volt, az ablakot lenyitotta és a kerekek zaját hallgatva a nedves aszfalton hátra dőlt, beszívta a nedves levegőt. A taxi megállt, lan kifizette, aztán feltekintett a házra, amelyben talán, feltehetőleg, a következő éjszakát fogja tölteni. Erről nem esett szó sem a levélben, sem a telefonon; nem is készült rá, nem tudta, mekkora lakása van Ingridnek, sőt azt sem, egyedül lakik-e. Bár feltételezte, Ingrid nem említette az ellenkezőjét, amúgy sem szeretett más lánnyal közösködni. Szállodaszobát nem foglalt, talán egyébként sem tette volna, nem szerette lekötni magát, az efféle bizonytalanság pedig lekötötte, szórakoztatta, maradhat ez így? marad