Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 3. szám - András Sándor: A kaland
András Sándor • A kaland 17 állt az egyik előtt, benn szőke nő magyarázott valamit hevesen, a másik fél közbevetéseikor felnevetett, aztán tovább zúdította a szót. Mikor észrevette, hogy kinn egy férfi vár, mindjárt, amúgy mellékesen, kikezdett vele az üvegen át. Úgy mosolygott, hogy rá is mosolygott. lan figyelte a nőt, azon töprengett, vajon kivel osztozik ezen a mosolyon. Az a másik nem tudja, hogy éppen megkárosodik. „Még jó, hogy nincsen televíziós telefon”, gondolta, hát olvasom, hogy diána hercegnő meghalt, és hogyan halt meg, alagútban, a kocsi totálkáros, a sofőr viszont épen maradt, mindezt már tudtam, most mégis mintha először hallanám, éppen ez kellene nekem, szakadt meg hirtelen az unalom, mint a lepedő, ha kétfelől húzzák. A nőn világosbarna szarvasbőrkabát volt, fején, müncheni divat szerint, kalap. Az ember szereti megosztani magát, Napokon fürdőkádban levelet diktál, és közben csatatervet készít. Végül is minden ember maga az Olimposz, adta vissza lan az egyik neki juttatott mosolyt. A képtelefon biztos haladás lenne, de szörnyű korlátozás is. És megint arra kellett gondolnia, amire már sokszor, hogy minden emberi diadal vereség is, ezért kérdéses, hogy az ember mennyi diadalt bír ki. A nő még mindig beszélt. Nyilván azt gondolta, mosolyával megengeszteli a férfit. A szomszéd fülke közben megürült, de előtte is állt valaki, az vette birtokába. „Most megállapítja”, rögzítette lan, „hogy jól vagyok öltözve, a zakóm valóban elsőrangú. Vajon észrevette-e, hogy angol? Most az arcom értékeli: erős orr, sűrű szemöldök, széles, de jóvonalú száj, férfias. A szem barna, úgy látszik, szereti, sűrűn beletekint. A haj kissé őszülő, dús, hanyag. Igen, a karomon esőkabát”, bólogatott viszsza a nőnek, aki kérdően pillantott oda, aztán rá. hogyan is lehetne megszabadulni az asszonytól, gondolom hirtelen, mint a lepedőszakadás, amikor éppen szakad, kisétálni a roncsokból, egy kevés zúzódással, mint a sofőr, tőlem vihetnek hordágyon is. lan felhúzta a vállát, visszaeresztette, megcsücsörítve az ajkát: az ember sohasem tudhatja, holnap milyen idő lesz. A nő most a kis borjúbőr utazótáskát nézte, lan is lepillantott a lábához. Tulajdonképpen külalakjával nem törődött sokat, de nőismerőseitől tudta, főként a külföldiektől, hogy nagyvonalúnak tartják. Ezt, mint annyi más dolgot, nem értette, csak tudomásul vette. Nem szabad törődni vele, mit mondanak mások, mert úgyis mindenki a magáét mondja: ez megfogalmazott elvei közé tartozott. Egy szózuhatag után a nő megint ránézett. lan ezúttal órájára mutatott, szelíden, kérlelőn, cinkos mosollyal. A nő visszabólogatott. lan töprengett, kikezdjen-e vele. Ingrid nem tudta, mikorra várja, mert ő maga sem tudta, melyik vonattal megy, alkalma lett volna csak másnap jelentkezni nála, mintha a reggeli vonattal érkezett volna. Amikor a nő végre kilépett a fülkéből és mosolyogva mentegetőzött, lan mégsem akaszkodott a szavába, hogy magához húzza. Megvolt a terve, nem akarta megzavarni
