Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 3. szám - Bakucz Dóra: Otthon
Bakucz Dóra • Otthon 5 Bakucz Dóra OTTHON Amikor nemrég Barcelonából Parafrugellbe utaztam, a vonaton megismertem egy kissé zavart tekintetű embert, aki egyáltalán nem hasonlított arra az elképzelésre, ami a katalán emberekről kialakult bennem. Egy éve érkeztem Barcelonába. Tetszett a távolság érzése, ami gyengült az idővel, de valahol mélyen még mindig bennem volt (a hazámtól való távolság érzése), időnként rám tört, és kezdődött minden elölről. Általában elégedett voltam, de voltak nehéz pillanatok, talán amikor kelet felől fújt a szél. Egy nap vacsorázni mentem néhány ismerősömmel (barátokkal, mondhatnánk, mert mintha itt a barátságok is könnyebben jönnének a világra, mint az érzéstelenítéssel szült gyermekek). A bárban, ahol kikötöttünk, magyar saláta volt a napi ajánlatok között. Ezek voltak a nehéz pillanatok. Rögtön lecsaptam a pincérre: Milyen az a magyar saláta? - Olyan, mint az olasz - hangzott a válasz. Csak fordítva vannak a csíkok. Vagy amikor valaki azt kérdezte, honnan jöttem. - Magyarországról. - Bukarestből? - Nem akartam ellenszenves és kioktató lenni. - Körülbelül - feleltem. Nem akartam a Kelet (vagy Közép-Európa) önérzetes hősnőjét alakítani, bár igazából fájt, és mélységesen sértve éreztem magam. Azért olyan is volt, aki ennél sokkal többet tudott. Nem ironizálok, de én tényleg megelégszem már azzal is, ha valaki tudja, hogy mi magyarok gulyáslevesen élünk, tokaji aszút kortyolunk és ostort csattogtatunk. Nem akarok többet, nem akarok elérzékenyülni. Aznap egy gyorsétteremben ebédeltem, kilátással a Ramblára: virágárusok, kukacbusz, telefonfülke, férfiak, nők, feketék, fehérek, sárgák. Annyira könnyű itt minden, a párával teli forróság az egyetlen, ami a vállamat nyomja. Nem igaz, hogy maga elől nem menekülhet az ember. Nem tudtam, mit gondoljak a zavart tekintetű emberről. Kezdetben próbáltam provokálni (itt könnyű a magányosan utazó embereket provokálni, ha az idegenség legkisebb jelét mutatod, lecsapnak, mint a keselyű), de csak egy olyan nemzetközi mosolyt tudtam kicsikarni belőle. Megértettem, hogy nem fogunk beszélni. Hogy nem tudunk. Együtt néztük a tájat, nyitottuk és csuktuk az ablakot, elhúztuk a függönyt, hogy ne bámuljon mindenki a fülkébe. Teljes egyetértésben utaztunk, és mindketten elégedettek voltunk... Otthon éreztem magam... most... egyszercsak... hirtelen... Lassanként arra a következtetésre jutottam, hogy elérkezett a pillanat, amikor az idegenségem feloldódott végleg, és soha többé nem leszek külföldi... Hálás voltam neki,
