Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt: Sztrájk
Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt • A sztrájk 17 volna az írószövetségből, ráadásul a könyveim még mindig kéziratban lapulnának valahol... Nem, mégiscsak túl későn hangzott el ez a beszéd! Megöregedtem, elfáradtam... Ha most lennék harmincvalahány éves, cseppet sem izgatna ez az egész. Hiszen játék, megoldandó feladat! Kellene hozzá némi forrófejűség, edzett, egészséges szív, virágillatú levegővel teli tüdő... De hol van itt már virágillat? Méterekkel a benzinbűzű főváros utcái alatt... Párálló emberfalanksz gyűrűzik körülöttem, a tüdőm töppedt, roskatag, és a szív, a szív egyre álmosabban dolgozik... az izmok egyre zsírosabbak, a gyógyszerektől egyre bágyadtabbak...” Ádám a Batthyány térnél kiszállt, csak intett: ahogy megbeszéltük! A szerelvény zörgött, suhant tovább. A Moszkva térnél átszálltam a 64-es autóbuszra, az majdnem a barátom háza előtt tett ki. Addigra elmúlt mellkasomban a szúrás-zsibbadás, csak ólmos fáradtságot éreztem. II. Másnap a megbeszélt időben találkoztam Ádámmal a pályaudvaron. Délelőtt volt, de máris perzselő hőség. Volt még negyedóránk az indulásig, nekiláttunk szenvedélyesen vásárolni: folyadékokat és újságokat, irdatlan mennyiségben, mert bizonyára mindketten azt gondoltuk, ezekre nagy szükségünk lesz a hosszú úton. A folyadékra valóban nagy szükségünk lett, de az újságokba bele se néztünk, mert Ádám meglepően beszédes kedvében volt. Ezt már sokszor tapasztaltam: a vonatkupék gyakran hasonlatossá válnak a gyóntatófülkékhez. Itt egészen váratlanul idegen emberek elkezdenek vallani, elmondják legbensőbb titkaikat, betekintést engednek életük legrejtettebb zugaiba, mintha semmi esély sem lenne arra, hogy azzal; akinek vallott, valaha is találkozzon a vonatkupén kívül, az utazás idején túl. Persze Ádámmal régóta ismerjük egymást, de most mintha ő is fokozottan kitárulkozó, önelemző állapotban lett volna, afféle confessióra alkalmas helynek tekintve vonatkupénkat. Leültünk a helyjegyünk szerint kijelölt ülésre, az ablak mellé, egymással szembe, lehúztuk a sötétítő függönyt, és máris vedeltük a leveket. Amint elindult a vonat, Ádám beszélni kezdett. Megszokott, nyugodt hangján, lassú tempóban, de már-már ijesztően váltogatva a témákat. Egyedül ez utalt belső zaklatottságára. Én a vendéglátómmal, Tibor barátommal folytatott éjszakába nyúló beszélgetés és sakkparti után inkább csak fáradt voltam, tompa, a szó szoros értelmében: kiégett, de ezek a vonások nem gátoltak abban, hogy figyelmesen hallgassak. Kínosan kerültük a sztrájk, a teg
