Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt: Sztrájk
18 Űj DUNATÁJ • 2004. MÁRCIUS napi írószövetségi gyűlés kérdését, holott - pontosan tudtuk - mindkettőnknek az átlagostól eltérő állapota nagyrészt ezzel magyarázható. Bennem máris jelentkeztek a pánik első tünetei: jó, jó, sztrájkoljunk, de mi lesz ezután?, mi léphet az írás helyébe?... Ádám - ezen kívül - mindenről beszélt: a macskájáról, hogy milyen különlegesen értelmes, és hogy újabban egyre gyakrabban kétlábra áll; Kláriról, a feleségéről, megértéssel, de nem titkolt panasszal, hogy hát, hiába no, nem egy nagy intellektus, de nem tehet róla, viszont nagyon értékes, tisztességes ember, kiváló anya és nagymama, és azt is meg lehet érteni, hogy nem szereti, ha Ádám ír, hiszen ez a tevékenysége - valóban - nem sokat hozott a konyhára; szó esett a szelídgesztenyéről, a harangöntésről, a ki nem fogott halakról, a gyerekkorról... és akkor itt, egyre lázasabban legújabb álmát kezdte mesélni, amit éppen most, az elmúlt éjszakán álmodott a rokonai házában. Az álom az álom... - kezdte mentegetőzve - .. .az álomról beszélek, nem a valóságról, az álom nyelvén, de mintha álmaimban mentséget keresnék a testvéreimre, a testvériségre... Kíváncsi vagyok a véleményedre, hogy te ebből mit tudnál leszűrni? Hosszú álom volt. Az egészre nem emlékszem, ahogy általában az ember nem emlékszik az álmaira. Az álom fő cselekménye egy precízen, logikusan felépített krimi volt, aminek a végére a bátyám kinyomozta, hogy anyám... anyánk a gyilkos. Szörnyű ezt így kimondani, különösen azok után, hogy tudjuk, mennyit szenvedett halála előtt az anyánk, de hangsúlyozom: az álmomról beszélek. A bátyám szenvedélyesen kereste anyánkat, mondván, hogy a bűnösnek bűnhődnie kell... Szobák sora, félhomály, sötét színek, szél, ezüst és vas, szürke a szürkén, lobogó függönyök. Én az egyik szobában, a nagy, dohányszínű szárnyasajtó mögött álltam egy kispárnával, és mindig, amikor nyílt az ajtó, én a párnával az ajtónyílásra csaptam, mire az ajtó becsukódott. Rettegtem, védekeztem, de az egésznek olyan játék jellege volt. Ez a játék megismétlődött háromszor-négyszer, végül bekukkantottam a résbe, és ott állt az anyám. Halála előtti utolsó arcát viselte, de meglepően nyugodt volt. Mosolygott. Én meg azt mondtam, olyan hangnemben, mintha szembekötősdit vagy bújócskát játszanánk: te vagy a gyilkos! Te ezt tudtad?, kérdezte anyám mosolyogva. Eleitől fogva, válaszoltam, de tessék vigyázni, mert a Bandi halálra keresi. Mindez kusza és bonyolult. Bandi az a bátyám, aki a legtöbbet volt anyánk mellett a halálát megelőző években. Aztán végignéztem a szobák során, és megláttam a kutyámat... a leghátsó szobában, különös, színpadias fényben duhogó függönyök között... eszembe jutott, hogy éhes lehet... elindultam, hogy megetessem... aztán... és itt már... vagy megint... nem volt logikus összefüggés: ott termett a kutyám... és ott volt még egy öreg, sötétszőrű nőstény állat, fekete hasa tele csecsekkel... a kutyám odament ehhez a loncsos vadhoz, és nyalogatni kezdte az öreg csecseket. Ironikusan szóltam hozzá: na mi van, csak nem képzeled,
