Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Pomogáts Béla: Babits Mihály présháza előtt
Pomogáts Béla • Babits Mihály présháza előtt 69 zsarnokság mögöttünk lévő évtizedeiben, rendre csonkán került az olvasók elé, rejtve maradt, persze nagyon is ismerős kezek csonkították meg ezt az életművet, például a trianoni diktátum ellen tiltakozó Csonka Magyarország című fájdalmas költemény teljes elhallgattatásával vagy a Hazám! című, imént idézett nagy költői vallomás egy fél szakaszával. Hadd idézzem a versnek ezt, Az ország mappa szerint című szakaszát, amelynek utolsó öt sora következetesen mindig a cenzúra áldozata lett: „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! / Enyhe dombsor, lankatag magyar föld! / S az a róna túl már a Nagy-Alföld / szemhatártól, ahol a nap támad. / Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat! / Szemhatártól szemhatárig, s újra / merre emléked, a halk selyempók / vonja szálát, szállj a rónán túlra, / s át hol állnak a bolond sorompók: / és akármit ír a kard a rögre, / lankád mellől el ne bocsásd bérced: / ha hazád volt, az marad örökre, / senkisem bíró, csak ahogy érzed!” Hasonlóképpen vált a cenzúra áldozatává az 1938 Karácsonyán keltezett Gondolatok az ólomgömb alatt című vallomásos írás is, ebben Babits ugyancsak a régi Magyarország feldarabolásán érzett fájdalmát fejezte ki. „S amint Európa mappáját vizsgálom - írja a nagybeteg költő - hirtelen ijedtség borzong végig rajtam: hiányzik Magyarország! Csakugyan, hazámat hiába keresem, eltűnt a vonalak zűrzavarában. Mindenáron meg akarom találni, kirajzolni az előttem kavargó foltok készletéből, belelátni valamely különféleképpen interpretálható alakzatba; de ez sehogyse sikerül. Zavar az, hogy a gömb oly közel van a szememhez; s aztán rájövök, hogy nem is tudok pontosan visszaemlékezni a csonkaország formájára; holott milyen tévedhetetlenül látom magam előtt ma is a régi, nagy Magyarországét!” Ezt a gondolatot aztán a következő eszmefutatás zárja le: „Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, mely gyermekkorom óta belém idegződött, melyet oly természetesnek, magától értetődőnek éreztem, mint egy egészséges élő test sziluettjét. Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az én első szerelmem, még az Asszony előtt! S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata. Az egész világ egy roppant kínzókamra, amelyben a legszebb élőket megcsonkítják, fölnégyelik, tapossák, láncra fűzik. Szép kis karácsonyi hangulat, gondolom magamban.” Az önmagát a szekszárdi szőlőhegyre képzelő költő erről az imaginárius magaslatról is a régi országot látja maga körül. „A szekszárdi szőlőhegyről - írja a már idézett Szekszárdi kadarka című írásában - messze látni. Gyermekkorunkban arra voltunk büszkék, hogy szépidőben Kalocsáig is elláttunk, a Duna fényes szalagján túl, sőt a mogyorófavessző két végére ráhúzott s a megcsúszás ellen rafiával rögzített távlencséken még talán tovább is. Igazában még távlencse nélkül is sokkal tovább
