Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Pomogáts Béla: Babits Mihály présháza előtt
70 Új Dunatáj • 2004. június láttam. Az egész régi Nagy-Magyarországot láttam arról a dombtetőről, mint egy tág kerek udvart a tanyánk körül, melynek egy kicsi, de nyájas szelete ez az aprócska szőlőbirtok, a sorompóig s a nagyanyám emelte kőkeresztig.” Ez a kőkereszt korábban a Halálfiai lapjain is megjelent. Mint ahogy megjelent az a Babits gondolkodására olyannyira jellemző meggyőződés is, miszerint ez a régi szekszárdi, dunántúli, magyarországi világ, amely a költő ifjúságának otthona volt, minden tekintetben a klasszikus Európa része volt. Nem pusztán tájföldrajzi, hanem történelmi, kulturális és (talán szabad így fogalmaznom) lelki értelemben. „Én - folytatja Babits emlék- és képzeletbeli barangolását a szekszárdi szőlőhegyen, a régi présház körül -, ha hazaérkeztem, Nyugat-Európában éreztem magamat, ős kultúra földjén, hol az ásó a rigólozásnál római pénzeket vet ki az agyagból, s a földes padlójú présházszoba polcán, a plafonra aggatott töppedő szőlőfürtök alatt Sévigné asszony könyve hevert, franciául, a munkásokra felügyelő kedves nagynéni ambiciózus olvasmánya. Csakugyan mintaszerű Európa volt itt, még babonánk is kultúrát jelentett; nem adtuk föl a vallás dekórumát, de világnézetünk a szabadelvűség volt, gyűlöltük az osztrák szoldateszkát, nem hittünk háborúban, s a zsidó borkupecet nem utáltuk jobban mint ahogy az dukál.” Babits - a nehéz betegség mind nyomasztóbb terhe alatt - végül fájdalmasan, elégikusan fejezi be a szekszárdi szőlőhegyen tett képzeletbeli látogatásának leírását. „Az elrontott élet jut eszembe - olvasom -, mely a nyugalom és szép idő reményében indul, édesen érik, nő és ízesedik, nagy szüretre készül, nem siet a célhoz, túl hosszú előtanulmányokkal s áldozatos önneveléssel javítja magát, hogy minél kitűnőbb eredményt hozzon létre; aztán egyszerre jön a háború vagy a forradalom, jön a politikai válság, elcsatolnak egynéhány országrészt, nincs munka, nincs kenyér, a tanulmányokat abba kell hagyni, az élet megromlik egy helyben, a termés sohasem érik be. Magunkra gondolok, mindannyiunkra, a saját elromlott életünkre.” Mi most gondoljunk Babitsra: az imént idézett keserű kijelentést mindenképen cáfoló győzedelmes életére és hatalmas életművére, amely egy pillanatra a számára mind távolabbi messzeségekben elmerülő klasszikus Európával azonosította a szekszárdi szőlőhegyet és az ifjúság emlékeit. Abban, hogy Európa most ismét jogszerű otthonunkká és az elveszített régi helyett is régi-új, tágasabb hazánkká válik, válhat, ebben Babits Mihály szellemi és erkölcsi örökségének is szerepe van. Ez előtt az örökség előtt hajtsunk most fejet itt a szőlőhegyen, a régi présház előtt.
