Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 1. szám - Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt: Sztrájk

14

Űj DUNATÁJ • 2004. MÁRCIUS

leges személynek érezzem magam... Elég volt! Ezennel sztrájkot hirdetek. Fogadjuk meg, és tartsuk be mindannyian, hogy nem írunk... vagy legalábbis: nem engedjük a könyveinket megjelenni. Miért alakult ki az a mentalitás, hogy a kiadó kegyet gyakorol, ha kiadja a könyvünket, holott mi gyakoroljuk a kegyet azzal, hogy a művünket engedjük megjelenni. Azt mondják: nem kell a kortárs irodalom, nincs rá vevő, és ha van is, ezek olcsó könyvek, nincs rajtuk nyereség. Hát próbáljuk ki: vajon milyen lesz az ország könyvkiadása kortárs magyar irodalom nélkül? Mit tesz ebben az esetben a kulturális vezetés, a kiadók, az olvasók? Valóban ennyire nincs ránk szükség? Kíváncsi vagyok a véleményetekre. - Már majdnem lejöttem az emelvényről, amikor észrevettem a kezemben szorongatott kis keményfedelű könyvecskét. - Befejezésül hallgassátok meg Seneca néhány gondolatát: „Idézd fel emlékezetedben: mikor voltál határozott szándékodban; minden hányadik napod telt el úgy, ahogy eltervezted; mikor volt hasznod önmagadból magadnak; mikor volt nyugodt az arcod; mikor volt félelem híján a lelked; mi az a mű, amelyet ily hosszú idő alatt létrehoztál; mennyien rabolták szét az életedet úgy, hogy közben észre sem vetted, mit vesztesz; mennyit vitt el belőle a hiábavaló fájdalom, az oktalan örvendezés, a kapzsi vágy, a negédes fecsegés; mily csekély rész maradt neked a tiedből? Felfogod már, hogy időnap előtt halsz meg?” - Diadalittasan csuktam be a könyvet, és a közönség, írótársaim felé fordultam. - Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Pillanatnyi döbbent csend következett, majd egyre erősödő taps. Lebotorkáltam a lépcsőkön, és a helyemre mentem. Ádámra néztem: közömbös, sőt, szinte fanyalgó volt az arca...

A mögöttünk lévő sorból egy kéz csapott a vállamra. Száraz Dénes nagy lapáttenyere volt. A versmérnök kerek, vörös képe izzadtságban úszott:- Ez az! Ez az!... - fröcskölte vonagló szájjal.

Mellette Csaba Emánuel bólogatott. Parányi madárszeme meg-megrebbent, ahogy a kezét nyújtotta. Jobb tenyeremben még mindig Seneca kötetét szorongattam, zavaromban a bal kezemet akartam nyújtani, aztán észrevettem udvariatlanságomat: Senecát átcsúsztattam a bal tenyerembe, jobbommal pedig megfogtam Csaba Emánuel apró, nyirkos kezét. Szinte eltűnt a csöppnyi kéz az ujjaim között...- Nagyszerűen felépített beszéd volt! Jól megadtad nekik! - csipogta, és fejével az emelvény felé biccentett.

A vezetőségi emelvényen izgatottan sutyorogtak az elnökségi tagok. Közben valaki - a terem végéből - szólásra jelentkezett, de nem tudom, kicsoda, mert lehurrogták, mielőtt a levezető elnök megadta volna neki a szót. A sokablakú helyiség továbbra is zsongott-bongott a fel-felharsanó magánbeszélgetésektől... Többen felálltak, má