Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Mészáros Sándor: Utazások száz dollárral
Mészáros Sándor • Utazások száz dollárral 37 felborulnak, hogy átadják helyüket más tapasztalatoknak? „Mer’ azért nyugaton sem könnyű a helyzet, mondta ő Janinak, aki húsz évet élt kint, mesélte később az öcsém, másfél-két órán át lelkesen magyarázta a kerítésen át, mi a helyzet Nyugaton. Csak azért, hogy tudja, a Jani meg bólogatott. Azért ott sincs kolbászból a kerítés, látott ott elég szegény embert, mondta ő, aki egész életében összesen egy napot volt Bécsben, ez volt a nyugati útja, a nyugati körutazás, akkor is reggel mentek, másnap este már itthon voltak, mégis apróra tudott mindent, az utolsó szögig. És nem fogom kitalálni, mit hozott Bécsből?” „De igen, tudom, nekem is megmutatta. Öt perc után előállt a gyémántokkal, a solingeni gyémántokkal, nem bírt tovább várni!” Trabant, véreskard, gyémántok - mindezt olyan jóízűen lehet elmesélni. Jóízűen és derűsen, ha kihagyok bizonyos dolgokat. Kihagyás, szünet, felejtés, derű. És néha kihagyok, néha nem, ez attól függ. Lyukacsos emlékezet, akár a holland sajtok, amelyek a világon a legjobbak, legalábbis Simon szerint. Hagyjam itt a Trabantot, ő ezt is eladja Afrikába. Hát leginkább Afrikába szokott kocsit eladni, ami a belgáknak már nem kell. A néger (bocs, afro-belga!) segédje beült a Trabantba, és megkérdezte, kipróbálhatja-e. Menne vele egy kört. Ő ilyet még nem látott! [„Mit mondjak? Nem túl találékonyan, de legalább érdekes változatokban ismétli önmagát a... A micsoda??”] Simon mosolygott, ő már mindenféle autót látott életében. Üljek be mellé, bevisz Brüsszelbe, amíg elintézi a papírokat, sétálgassak egy kicsit. Szép város, nem? All you can eat! Vagy nem volt felkiáltójel a végén? Kipróbáljuk, most már végre kipróbálunk egy igazi kínait! Tíz évig vágyakozni egy semmiség után. A nyugati kocsi helyett egy belga, spoyleros Lada. Na és? Jelentéktelen és apró vágyakozások, egy tányér csípős szecsuáni leves. A jelző nem kell, mert tautológai: a szecsuáni az csípős. Honnan tudjam azt, hogy a szecsuáni leves csípős. Ezt azért mindenki tudja, egy bizonyos szint fölött. „Az ember bizonyos szint fölött nem megy bizonyos szint alá”, de neked mondjam!? Akkor én menthetetlenül alatta vagyok, mert tényleg fogalmam sem volt erről a kurva levesről. Nem is jó, a legszívesebben kihánynám. Remélem, a pekingi kacsa nem lesz csípős, mert kinyírom a szakácsot és az összes kínait. Miért dühöngök, miért kellene tudnom ezt, maradjak boldog és bamba kivétel, kanalazzam a tejföllel habart zöldpaszulylevest, az is jó. Sőt jobb! És tunkolni is jó, vedd tudomásul, igenis tunkolni fogok, nem szokom le róla, mert menthetetlenül tuskó vagyok! Apor Péter kettő! És továbbra is hiába vágyakozom minden semmiség után, ami normális, mert úgy a legjobb, vágyakozni. És a rizspálinkát is kihányom, az is átverés, meg az édes-savanyú íz is, én már soha nem fogom azt megszokni! [„Azt már nem! Szeszt kihányni Isten ellen való vétek! Na mi van, az este egy kicsit
